Bánk Bán 2017

“A Luciát még valami összekapcsolja a Bánkkal: Kolonits Klára. Korunk nagy Melindájára az Operaházban idén nem osztották ki a szerepet – sem a tenor, sem a bariton Bánk mellé. Pedig többször is elmondta, hogy egyik kedvence ez a szerep, három éve március 15-én egy nap kétszer is (nagyszerűen) elénekelte. Különleges teljesítmény volt, a kitűnő technika mellett jól mutatta elkötelezettséget. Kolonits most kétszer énekelte a szerepet Szegeden (ezúttal nem egy napon…), ahol ráadásul az ősváltozat megy, amely hosszabb, virtuózabb, ősebb, s amelyben még élesebben megmutatkoznak legjobb képességei.
Ismét megcsodálhattuk, milyen megrázóan képes fölmutatni egy szerencsétlen női sorsot.

Melinda szólama páratlanul nehéz, drámai lírai és koloratúrás részek váltogatják egymást. Kolonits hangja alapjában világos árnyalatú, ám színgazdag és könnyed, a legnagyobb magasságokban is telten, biztosan szól. Legfőbb értéke azonban meleg, emberi fénye, amely egyszerre gyönyörködteti a fület és szól közvetlenül a szívünkhöz. Kolonits éneklése vagy inkább éneke mindig közvetlenségével rendít meg. Amiről dalol, az nyomban a mi szerelmünké, szenvedésünké, reményünké, reménytelenségünké válik.

Élvezet elemezni ezt a nagyszabású operaszínpadi alakítást, de hogy a II. felvonás végén mi történt, azt nem lehet elmondani. El lehet mesélni, hogy amint Bánkkal búcsúznak, csendben folyik a könnyük. Föl lehet idézni László Boldizsár mozdulatlanul remegő arcát, Kolonits semmibe elhalkuló frázisát „Isten hozzád én drága Bánkom!” Ki lehet mondani, hogy ez a hosszú, lassú, alig mozduló elválás Galgóczy rendezésének csúcspontja, hogy a cimbalom és a viola d’amour szívbemarkoló szólama Erkel példátlan leleménye, s hogy a gesztusok milyen visszafogott pontossággal követik a zene hangulatát.

Föl lehet hívni a figyelmet, hogy Bánk mondata László előadásában („Melinda Isten veled!”) úgy hangzik el, hogy egy világ szűnik meg. Előtte Melinda boldogan fogadta, hogy férje nem vádolja és Tiborc majd hazaviszi a várukba, ám ahogy ez az egyszerű köszönés elhangzik, attól Melinda arcára a jeges rémület ül ki, és kimondja első eszelős látomását: „Messzire száll a nyíl.” Bűntudat, vád, megbocsátás, szerelem hullámzik e két ember között, s ez a két nagy művész páratlan érzelmi gazdagsággal tárta elénk egy család, egy házasság, két emberi sors teljes összeomlását. Nagy erővel élhettük át, milyen törékeny adomány a boldogság, és mennyi mindent veszíthetünk.

Aki nem jött el megnézni, magára vessen! Amit már soha nem fog megérteni a világból, azért nem reklamálhat. A közönség Szegeden fölállva ünnepelt, a világhálón másnap vagy négyféle kalózfelvétel kezdett keringeni, amelyeket máris sokszázan néztek meg. A publikum világosan jelezte, hogy ilyen operaéneklésre-játszásra van igénye.”

március 27. 2017, momus.hu, Márok Tamás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük