Bel Canto Reloaded – új kritikák

A bel canto megdicsőülése – Kortárs, Péter Zoltán, február 2014

Az 1800-as évek első felének olasz sztárénekesei elvárták a zeneszerzőktől, hogy olyan darabokat komponáljanak számukra, amelyek lehetőséget adnak nekik bravúros énektechnikájuk megcsillogtatására. Az operakomponisták ezért általában egy-egy konkrét énekes számára írták darabjaikat, s ily módon azok főbb szólamait a korszak híres operaénekeseinek egyedi hangadottságaihoz igazították. Többek között ez is szerepet játszik abban, hogy a bel canto operákat napjainkban ritkábban veszik elő a világ dalszínházai. Ugyanakkor ha van egy kivételes adottságokkal rendelkező énekesnő – mint (…) Sutherland, Gruberova, vagy Callas (…) –, aki több Bellini- és Donizetti-opera hősnőjét magas színvonalon képes interpretálni, baklövés lenne nem színpadra állítani ezeket a darabokat. A hazai közönség most szerencsés helyzetben van, hiszen Kolonits Klára személyben a Magyar Állami Operaház számára rendelkezésre áll egy ilyen kivételes tehetségű primadonna. Ezt bizonyítja a művésznő első szólólemeze, a Bel Canto Reloaded is.

A korong Rossini, Donizetti, Bellini és Verdi ritkán játszott operáinak egy-egy jól kiválasztott részletével kisebbfajta keresztmetszetét nyújtja az olasz bel canto operaművészetnek.

Bár Kolonits hangja a drámai koloratúrába tartozik, a lírai szerepeket is jól megoldja. Szép példái ennek a felvett Bellini-operarészletek: a komponista Rómeó és Júlia feldolgozásából (A Capuletek és a Montague-k) Júlia első felvonásbeli románca (Oh, quante volte…) érzelmes ábrándozás, de Elvira áriájának (A puritánok című operából) első része is lírai színekkel operál. Kolonits mindkét számot tökéletesen adja elő: Júlia románcát gyönyörű legátókkal, Elvira áriáját pedig dinamikailag finoman árnyalja, visszafogottan énekli. Rosina Una voce poco fa (Rossini: A sevillai borbély) kezdetű áriája és a Linda di Chamounix című operából választott részlet remek lehetőséget teremtenek a művésznő számára bravúros koloratúr technikája megcsillogtatására. Kolonits olyan könnyedséggel pergeti az esetenként oktávnyi távolságok között ugrándozó koloratúrákat, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. A Boleyn Anna zárójelenetében pedig maximálisan azonosul az őrület határára sodródott, jobb sorsra érdemes címszereplővel. Olyan megrendítően adja elő az angol királyné utolsó perceit, hogy nem túlzás azt állítani: ő lehetne a darab modern kori előadástörténetében a címszerep egyik legnagyobb megformálója.

De nemcsak a Boleyn Anna, hanem a Lucrezia Borgia zárószáma is azt bizonyítja, hogyKolonitsnak ott a helye a legnagyobb bel canto énekesnők között.

A Verdi fiatalkori operáiból énekelt részletek közül A lombardok Te vergin santa, invoco! kezdetű imája szintén gyönyörű legátókban, hosszú piano hangzásban szól, emellett pedig a tökéletes jellemábrázolás iskolapéldája. Teljesen más karakter az Attila című opera Odabellája, akinek Santo di Patria kezdetű áriája került a korongra, melyben Kolonits drámai kirohanásaival hívja fel magára a figyelmet. Ugyanez mondható el a cédé legnagyobb újdonságáról, a hazai közönség előtt ismeretlen Macbeth-részletről. A Trionfai! kezdetű cabaletta a hatalom mámorától elkábult Lady fékeveszett őrjöngése – amit sajnos az ősbemutató után Verdi később kihúzott művéből. Kolonits a Lady felfokozott lelkiállapotát a feszes tempóval, az ékítmények, valamint a magas hangok pontos kiéneklésével, melyek már-már hisztérikus kitörésekre emlékeztetnek, a végletekig fokozza.

Azonban nemcsak a Bel Canto Reloaded primadonnája, hanem a cédé karmestere is figyelemre méltó teljesítményt nyújt. Dinyés Dániel rendkívüli érzékenységgel és biztos kézzel teremti meg Kolonits számára a megfelelő zenekari kíséretet. Pontos, jól megválasztott tempói csillogó, árnyalt hangszeres kíséretet eredményeznek, amely nagyban hozzájárul a líraiság vagy a drámai hatás fokozásához. Első szólólemeze szépen bebizonyította, hogy Kolonits Klára kivételes képességekkel rendelkező énekesnő. (…)


Bel Canto Reloaded – Caruso blog, Karczag Márton, március 2015

(…)Kolonits Klára és férje, Dinyés Dániel karmester igen gondosan válogatták ki a lemezre kerülő anyagokat, amely ugyan három évtizedet fog át – A sevillai borbélyt 1816-ban, a Macbethet 1847-ben mutatták be – a lemez mégis a bel canto aranykorába, az 1830-as évekbe röpíti a hallgatót. Abba az időszakba, amikor az operák központjában két dolog állt: a primadonna és a voce. A darabok női főszerepei elsősorban lehetőségek voltak, hogy a hangvirtuózok megmutathassák, mit is tudnak.

Kolonits Klárától elsősorban szép, élő éneket kapunk, ám a művész nemcsak feltárja a kották titkait, hanem valósággal fürdőzik az 1800-as évek primadonnáinak szánt játék-koloratúrlehetőségében. Mindegyik ária más lelkiállapotról mesél, így a szopránnak módja van az éteri Júliától, a halálra ítélt Boleyn Annán át, az amazon Odabelláig mindenféle személyiség bőrbe bújni. Kolonits Klára nem lenne azonban operaénekes, ha nem törne ki belőle olykor önkéntelenül is a színpadi művész. Ilyenkor a „szép éneket” háttérbe szorítja a dráma, s vérrel telítődnek meg a papírmasé figurák.

A különféle hangulatú áriák nagyon igényesen vannak összeválogatva, megmutatva a bel canto világának minden árnyalatát. A kilenc szám nagy részét korábban nem énekelte lemezre magyar művész. Kolonits Klára megmutatja, hogy mennyire egyedien lehet díszíteni például Rosina kavatínáját, ha valakinek van hozzá fantáziája és technikája. A virtuozitás azonban sosem öncélú, a szoprán hangja pedig elképesztő állapotban van, úgy tűnik, mintha egyszerűen nem lenne felső határa. (…)

Van valami jó értelemben vett szemtelenség a cd-ben. Mintha Kolonits Klára kesztyűt dobna a világ elé, mondván: „Tessék, én ezt tudom, lehet utánam csinálni!” A művész titka az lehet, hogy sok év után még mindig szenvedélyesen szereti azt, amit csinál. És hisz benne.

Mindez elképesztő tartást ad számára – egy hitet vesztett világban. (…) Nagyon izgalmas, hogy a magyar művész mit gondol egy-egy részletről. S nemcsak egy áriáról, hanem minden egyes kottafejről gondol valamit, ami az általában érdekes és egyedi. Sok művészt tisztelnek, sokért rajonganak, de Kolonits Klárát, úgy tűnik, szeretik. És ez a legnagyobb dolog, amit egy énekes, egy ember kaphat. Elsősorban számukra ajándék ez a cd. S hogy miért nem világsztár valaki, aki így énekel? Talán azért, mert Kolonits Klára valamilyen. És ezzel a valamilyenséggel napjaink menedzserei és igazgatói nem szeretnek, sőt nem is igen tudnak mit kezdeni, jobban szeretik a képlékeny, semmilyen embereket. Mi pedig boldogak és büszkék lehetünk arra, hogy van egy Kolonits Kláránk!

Forditók, szopránok – Magyar Krónika, Ókovács Szilveszter március 2015

(…)Szopránnak lenni sem egyszerű: fiziológiailag e magas női hangból terem a legtöbb, s igen jók méghozzá, miközben egy darabban csak egy kell belőlük (…). És mivel ma már minden specializált, a szoprán fach is szerteágazik, nem az énekel Mozartot, aki Wagnert, sőt, a habitus sem mindegy: nem az kolorál vidáman, mint aki nagy szimfonikus tablók felett búcsúzik az élettől. Kolonits művésznő egyrészt fityet hány e mellékvonalaknak, másfelől pedig nem rest saját menedzselésű hanglemezt készíteni kedvenc áriáiból.

Van itt minden, Donizetti kedves Linda de Chamounix-jától Verdi Attilájának drámai Odabellájáig – és minden hiteles. „Ludas” ebben (…) sok színnel játszó, jól kézben tartott zenekar is. (…) A szoprán rugalmas, heherészőn-kedvesen vidám, vagy süvöltőn szeles: megannyi szinonimát tud a halott régi papír hangzóra fordítandó kifejezéseire.

Fent és lent, s ami sokszor még nehezebb: mindezek között, a vokalitás átmeneteit jelentő középlágéban is gondtalan. Ajánlom a Kolonits Klára-féle „műfordításokat” az önök szíves figyelmébe lemezen, színpadon egyaránt. (…)Remélem, vagyunk még páran, akik hű, érvényes fordításokra törekszünk. Hogy az opera a hű fordításról, s ne a hű, de nagy ordításról szóljon.

Jutalomjáték a javából – Revizor, Malina János, május 2015

A kitűnő Grove zenei szótár több definícióval is szolgál a „bel canto” fogalmának meghatározására. Az egyik, formálisabb definíció szerint a fogalom Rossini, Bellini és Donizetti korának éneklésmódját jelenti; a másik, tartalmi meghatározás értelmében a bel canto olyan éneklési stílus, amely a rendkívül díszített dallamok megszólaltatásában a hang szépségére helyezi a hangsúlyt. Kolonits Klára Bel Canto Reloaded című nemrég megjelent CD-je mindkét értelemben a bel canto kellős közepébe talál. Ugyan a nagy olasz triász tagjain kívül Verdi is szóhoz jut a lemezen, de csakis néhány, a Hármak által lefedett időszakhoz hozzásimuló korai operájának részletével; a válogatás továbbá a lehető legszerencsésebb módon egyesíti a mutatósság és a kiemelkedő zenei tartalom szempontjait. A bel canto második definícióba sűrített lényegének felidézéséről pedig Kolonits Klára gondoskodik bámulatos művészettel és könnyedséggel, kivételes élményben részesítve a hallgatót. S kitűnően áll helyt a (…) CD többi szereplője: a Dinyés Dániel által vezényelt, bizonyára alkalmi formáció, a Hungarian Studio Orchestra (hangversenymester: Bujtor Balázs), a Philipp Gyögy által vezetett À la cARTe Kórus és az egy-két jelenetben rövid szerephez jutó három énekes, Schöck Atala, Varga Donát és Gábor Géza is. Ilyeténképpen a lemez tartalma meglehetősen karcolhatatlan minőségű, s az ilyenről gyakran sokkal nehezebb valamit mondani, mint a magukon több „fogást” kínáló, kevésbé kiváló teljesítményekről. Hol is kezdjem egyáltalán?

Mondjuk, az elején, az egyetlen Rossini-részlettel, ami azonban talán szerzőjének – és az egész lemeznek – leghíresebb áriája, az „Una voce poco fà” A sevillai borbélyból. Bemutatkozásnak mindenestre ideális: ezáltal egy jól ismert anyagon ítélhetjük meg és hasonlíthatjuk össze másokkal énekesnőnk teljesítményét. Az első benyomás pedig egy végtelenül kulturált énekest mutat, aki egyszerűen lubickol a stílus nyújtotta szabadságban, és akinek a magas koloratúrája gyöngyszemek pergéséhez hasonlatos és egyszerűen: gyönyörű. S Rosina élettől duzzadó figurája után milyen hatalmas kontrasztot jelent Júlia hamvas tisztasága és madárka-vergődése – no és persze a pályája csúcsa felé közeledő Bellini elmélyült lélekábrázolása és atmoszférateremtő ereje a Rómeó és Júliában (I Capuleti e i Montecchi). Kolonits pedig ugyanazzal a magától értetődő természetességgel, ugyanazzal a kisugárzással jelenik meg ebben az alakban és ebben a zenei környezetben – s majd hamarosan kiderül: mindegyikben.

A harmadik számban, Donizetti Chamounix-i Lindájának egyik áriájában azután olyan ezüstcsengettyűsen szólaltat meg egy felfelé menő staccato skálamenetet, hogy ijedtünkben megállítjuk a lemezjátszót, és visszamegyünk pár ütemet, mert ilyet még nemigen hallottunk. Itt jövünk rá arra is, hogy Kolonits intonációja nem csupán a kantábilis dallamokban makulátlan, hanem a legvirtuózabb koloratúrákban is, ami azért csak igen kevesekről mondható el. Mint ahogy az sem, hogy a legmagasabb, már-már lekottázhatatlan záróhangok sem élesek, hanem torzítás nélkül megőrzik a hang szépségét és gömbölyűségét. Ez bizony még ritkább bravúr.

Ám ahogy tovább hallgatjuk a CD-t, egyre kevesebbet gondolunk a bravúros koloratúrákra, és egyre több figyelmet szentelünk Kolonits Klára varázslatos lélekábrázoló, atmoszféra-teremtő és azonosuló-képességének. És ahogyan a díszítések virtuozitása is mindig olyan könnyedséggel és természetességgel párosul, hogy eszünkbe sem jut: az énekesnő valamifajta akrobata-teljesítménnyel óhajtana sikert aratni, ugyanúgy a legkülönbözőbb helyzetekben és legkülönbözőbb emberek bőrében megjelenő művésznőben sem az átváltozóművészt érzékeljük, hanem mindig az éppen hallott alakítás mélysége és hitelessége az, ami csodálatra késztet.

Most, hogy a lemez szuggesztív erejének legfontosabb tényezőit nagyjából áttekintettük, elég lesz, ha már csak jelzésszerűen sorolunk fel egy-két további emlékezetes benyomást. Ilyen volt Elvira áriája A puritánokból („Qui la voce”), amelynek depresszív, de megbabonázó szépségű kezdete hallatlanul drámai és diadalittas tetőpontig vezet fel az ária végére, alkalmat adva Kolonits Klárának arra, hogy erőteljes és határozott oldaláról is bemutatkozzon. Vagy ilyen volt Donizetti Anna Bolenájának híres és megrázó erejű fináléja is, amelyet nagyszerű döntéssel teljes, 18 perces terjedelmében a lemez műsorára vettek, s amely a művésznő valóságos jutalomjátékaként funkcionál. És szívbemarkoló volt Verdi Lombardokjából Giselda imája is – teljes mértékben alkalmas arra, hogy ráébressze a hallgatót: Verdi zsenialitása már 1843-ban kétségbevonhatatlanul megmutatkozott azok előtt, akiknek volt fülük a hallásra. Nem is folytatom tovább – tessék meghallgatni a Bel Canto Reloaded című lemezt!

Aránytorkú diva – Magyar Demokrata, Péter Spangel, május 2015

Hol van már az idő, amikor magyar művészek közreműködésével sorra jelentek meg teljes operafelvételek vagy –áriak lemezen. Üde kivételt dalszínházunk utóbbi években kiadványai jelentik, ám hogy egy operaénekesnek önálló lemeze jelent volna meg, arra alig volt példa. Éppen ezért jó hírt adni az Operaház kíváló koloratúrájának, Kolonits Klárának decemberben megjelent Bel Canto-albuma, amely már az egyik bécsi lemezbolt kirakátában is központi helyet foglal el. (…)

Négy szerző kilenc dalművének tizenkét részlete került a korongra, a művésznő férje, Dinyés Dániel vezényletével. Rossini, Bellini, Donizetti és Verdi szopránáriái csendülnek fel brávuros hangtechnikával, ihletett tolmácsolásban. Öröm CD született az alkotók együtt lélegző, felszabadult tolmácsolásában. (…)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük