Ez a repertoár számomra olyan mint egy tökéletesen szabott ruha, a legelőnyösebben tudok benne megjelenni. Ezek a szerepek a lírai, drámai és koloratúr kihívásokat egyfajta egyensúlyban tartalmazzák. Ebben a repertoárban megtaláltam mindent együtt, amit külön, külön, hiába kerestem, vagy hiába próbáltam megoldani. Az őrület drámaiságát a Lady-ben, vagy a Luciában, a végzetes szenvedélyt a Luisa Millerben, a vad mély hangokat a Lucrezia Borgiában, az Odabellában, ugyanakkor a forró líra is jelen van, például a Bellini-cavatinákban… ami a díszítéseket illeti, végighallgattam a három kedvelt szopránommal az alap-repertoárt és rájöttem, hogy mindenki a hangjának leginkább megfelelő változatot énekli minden áriából, hogy a saját előnyeit kidomboríthassa. A Trionfai!-ra egyébként Márok Tamás hívta fel Szegedről a figyelmemet. Megszereztük a kottát, ültünk otthon a zongoránál, tanultam Danival és próbálgattuk a különböző változatokat, ahol föl lehetett menni, fölmentünk. Az összes magas F egy délutáni hülyéskedésből ragadt benne. Utána meg azt mondtuk, hogy akkor ez maradjon is így.

tracklist

G. Rossini: Il Barbiere di Siviglia Una voce poco fà

Bellini: I Capuleti e i Montecchi Oh, quante volte 

Donizetti: Linda di Chamounix O luce di quest’anima

Bellini: I Puritani Qui la voce

Verdi: Attila Santo di patria

Verdi: I Lombardi Te Vergin Santa invoco

Donizetti: Anna Bolena Mad scene

Donizetti: Lucrezia Borgia Era desso il figlio mio

Verdi: Macbeth (1847-es verzió) Trionfai!


közreműködők

Schöck Atala
mezzo

Varga Donát
tenor

Gábor Géza
basszus

Hungarian Studio Orchestra

Á la c’ARTe Kórus

Dinyés Dániel
karmester

Klára Kolonits | Bel Canto Reloaded

a lemezről

A bel canto technika – a közkeletű, ám sajnos egyoldalú vélemények ellenére – nem pusztán koloratúra-futamokat és hasonló vokális ékítéseket jelent. Habár tökéletes és biztos énektechnikát igényel, lényege a díszítéshez kapcsolódó hagyomány és kifejezés, mely óhatatlanul felveti a stílus kérdését is.

. A bel canto korlátlan lehetőséget nyújt az egyéni kreativitás, interpretáció és kifejezés számára, amitől az alakítás szabaddá és személyessé válhat: minden énekes a saját vokális és színpadi világához igazíthatja. A vokális díszítések sohasem önmagukért, a primer hatáskeltésért vagy öncélú bravúrért jelennek meg: mindig karakter- és jellemformáló erejűek, akár a szavaknál is erősebben ki tudják fejezni egy-egy szereplő lelkiállapotát.

A lemez programja átível a női élet valamennyi szakaszán: a gyermekien szertelen Rosinától és a naivan szerelmes Lindától a hősi, akár gyilkosságra is kész Odabellán és az éteri, istenfélő Giseldán át a komplikált, ambivalens személyiségekig. A gyermekét elsirató anya és vérpadra lépő királynő, Lucrezia Borgia és Anna Bolena korántsem áldozatok csupán. A lemez záró számaként elhangzó Lady Macbeth-ária, a Trionfai! diadalmas, hatalomittas, a teljes vokális palettát felvonultató csúcspont.

Ez a szám maga a szertelen diadalérzés, a királynővé válás igézetében elszabaduló, s persze mégis tökéletesen uralt vokális tűzijáték. Kolonits Klára trónra lép.


(Királynői ösztökélés – László Ferenc lemezkritikája, Muzsika, 2015. február)

cd kritikák

Forum Opéra, augusztus 2017 | Café Momus, december 2014 | Papirusz Portal, január 2015 | Kortárs, február 2014 | Muzsika, február 2015 | Magyar Krónika, március 2015 | Caruso blog, március2015 | Revizor, május 2015 | Magyar Demokrata, május 2015


A Magyarország gyöngye – Forum Opéra, Jean Michel Pennettier, augusztus 2017

Nem készült sok ilyen lemez, amelyik kizárólag a 19. század eleji romantikus olasz operarészleteket tartalmazza (amiket, egyszerűsítve, bel canto operáknak hívunk). Azok közül még kevesebb olyan született, ami tényleg izgalmas, emiatt a stílus rajongói főleg a régi bel canto előadók mellé teszik le a voksukat – tehát a Kolonits Klára lemeze valóban egy kivétel a gazdag, változatos, nehéz műsorával, a művésznő nagyszerű előadásában.
A lemezt a Sevillai borbély nyitja. A Rosina szerepét, annak dacára hogy kontraaltnak szánt a szerző, gyorsan kisajátították a koloratúrszopránok – egyesek néha túl nagy előadói szabdsággal is éltek a partiturával szemben. Legendává vált a Rossini megjegyzése egy ilyen “Una voce poco fa” előadása után: “Ez nagyon szép, Madame, de ki írta?”. Kolonits nagyon stílusosan (az utolsó, anakronisztikusan tartott magas hang kivételével) és túlzások nélkül díszíti az áriát, bár az interpretációjából – minden tisztelettel – paradox módon hiányzik némi bolondság. Talán ez kissé vegyessé teszi a benyomást.
Linda di Chamounix áriája-cabalettája viszont örvendetes variációk és díszítések fesztiválját kínálja. Ennek a semiseria szerepnek méltó interpretációjával, a művésznő a kitűnő elődök sorába érkezett: Mariella Devia és Edita Gruberova közé.
A felvételnek kétségtelenül az egyik csúcspontja Odabella belépő jelenete. Az éneklése ritka biztonságával és szabadságával Kolonits izgalmas módon felhívja a figyelmünket arra, hogy fiatal Verdi gyökerei nincsenek messze a bel canto stílusától (ugyanabban az időszakban még mindig alkotott Donizetti). Ennek a repertoárnak másik példája a Macbeth első változatából származó, nagyon ritkán és szinte először a megfelelő eszközökkel énekelt “Trionfai” – nem túl gyakran lehet hallani Verdi sorait variációkkal telten és még ritkább, hogy meggyőző variációkkal – Kolonits ebben az esetben igazi teljesítményt ér el, felfrissítve Verdi első operáinak lehetséges értelmezését anélkül, hogy hűtlenné válna a stílusához.
A Puritánok őrülési jelenete bővebb introspekciót igényelne: olvasása makulátlan, habár kicsit távolságtartó. A variációk eredetiek, egy nagyon érdekes, egyedi végső kadenciával az utolsó katarzis előtt. Anna Bolena és Lucrezia Borgia jelenetei abszolút izgalmasak: úgy néz ki, hogy a művésznőnek ezek a trillák, gyors futamok, staccato-k szinte gyerekjáték-számba mennek, és ha volumén nem mindig elegendő, ezt is szívesen megbocsájtunk. Kolonits tökéletesen variálja a különböző hangulatokat Bolena őrülési jelenetében, végig az izzó, talán kicsit túl gyors tempójú cabalettához. Így ha folytatni szeretnénk a hasonlóság-keresés játékát, nem Joan Sutherland, hanem inkább Beverly Sills felé fordulnánk (szebb, de kicsit halványabb hangszín miatt)
Nem lenne azonban igazságos csak egy vokális fenoménnek, kadencia gyártó gépnek tartani a magyar szopránt – a lassú áriák szintén nagyon sikeresek, ha néha hiányoznak is az árnyalatok, ezt mindig a szöveg pontos hangsúlyozása kárpótolja. Bellini Romeó és Júlia című operájából származó “Oh, quante volte” vagy a Giselda imája, szép pianókkal és magas diminuendókkal, gyönyörű emberábrázolási költészetet példái.

A kifogástalan zenekart és kórust Dinyés Dániel hatékonyan vezényli – bár ebben a miliőben tapasztaltabb karmester még magasabb szintre emelt volna a lemezt.


Ilyen nincs, avagy… szerelem első hallásra – Café Momus, Z. Tóth Antal, december 2014

Egy hete nem jön ki a lejátszómból Kolonits Klára új lemeze. Azóta folyamatosan próbálom leírni, amit hallok. A tevékenység kétirányú: először írok egy oldalt, majd újraolvasva, hideg fejjel kihúzok belőle egy nagy rakás szuperlatívuszt, mert ennyi azért mégiscsak túlzás, elég lesz a fele is. Utána visszakapcsolom a CD-játszót és ugyanezen lendülettel visszaírom a jelzőket, sőt még újabbakat is beletűzdelek, mert ez a legkevesebb. A felvételt elképesztőnek hallom, lenyűgözött első pillantásra, azaz hallásra (…).

A természetesen nemes hangadás, ami oly kevés szopránénekesnő sajátja, szinte önmagában meggyőz. Kolonits a CD-n jó ideig két hangulatot variál, s mindkettőt zseniálisan. Giulietta melankolikus áriájában Bellini operájából inkább a lírai színekkel operál, hatalmas legatókat énekel, könnyedén összefogva, szinte egy levegőre felépítve. Az ezt követő Linda di Chamounix-áriában a címszereplő könnyed virtuozitásával szédít el. A koloratúrák szinte maguktól peregnek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne cikázni oktávokon keresztül föl-le (…).

A puritánok Elvirája előbb megint a líráé, lenyűgöz a kiegyenlítettségével és utána gyors részben megint csak az akadálytalan bravúrtechnika. Sokáig ellenálltam, de itt most le kell írni Ágai Karola nevét. Csoda, de még messze nincs vége.(…) A lemez folytatásaként tovább bővül a paletta két Verdi-operarészlettel. Az Odabella-ária fúriaszerű drámaiságával döbbent meg, s a lehetőséggel, hogy énekesnőnk számára reális perspektívát jelenthetnek a jövőben az efféle drámai koloratúrszerepek. De erre még a végén visszatérnék, lesz rá még jobb apropó. A lemezen sorban Giselda imája következik A lombardok I. felvonásából. Szinte minden hang összekötve, végtelen hosszú pianóban, az ember- és szituációábrázolás csodás iskolapéldájaként.

A Boleyn Annából egy kisebbfajta keresztmetszetet kapunk. Kolonits ebben a négy részletben bemutat mindent, amit a bel canto éneklés címén tudni lehet. A legfontosabbnak azt vélem, hogy azzal, hogy egy énekesnő beleássa magát a műfajba, nem szűkíti le a saját mozgásterét, mint gondolnánk, hanem pont ellenkezőleg. Kolonits számára a drámai ábrázolás egyre tágul a bel canto elemek egyre szélesebb (és bátrabb) felhasználásával(…). Erre a blokkra Lucrezia Borgia darabzáró cabalettájával teszi a fel a koronát Kolonits. Nem mondok, sokat, ha azt állítom, hogy az általam ismert lemezfelvételek bármelyikével állja az összehasonlítást.

De az igazi korona még hátravan, de erről egészen az utolsó trackig sejtelmem sem volt. Verdi Macbethjének 1847-es ősverziójából két évtizeddel később maga a Maestro dobta ki a Lady Trionfai! kezdetű cabalettáját. Erősen gyanítom, nem teszi meg, ha hallja Kolonits Klára előadásában. Ez az a jelenet, amikor először önti el a Lady agyát a mindent elárasztó mámor, a boldogság, hogy uralkodó lehet. Annál a pontnál vagyunk, amikor Macbeth rászánja magát Banquo megölésére, az asszony pedig már diadalt ül, fékevesztetten tébolyult és lelkes őrjöngést csap. Azt gondolom, hogy Verdi így is tervezte, de a hősnő akkori alakítói (és az általam eddig felvételen hallott más XX. századi előadók) ezt csak mérsékelt tébollyal tudták közvetíteni, ezért a komponista úgy vélte, hogy benne lehet a hiba és lecserélte a jelenetet az érdekes-izgalmas, de teljesen más irányba mutató „La luce langue” kezdetű áriára.

Kolonits pedig bevet apait-anyait, mindent, amit a műfaj megenged. A drámai hangsúlyokkal megteremti, a felfokozott tempóval, az ékesítések elképesztő sziporkáival, a háromvonalas f’-ekkel pedig végletekig kiemeli a Lady tébolyát. Ha létezik felfedezés, akkor számomra ez az. E három és félperces jelenettel Kolonits Klára operatörténelmet írt. Nem is tudom, ki volt az utolsó magyar énekes, aki hasonló helyzetbe tudott kerülni, de talán nem is lényeges.


Csillogó Kolonits – Papirusz Portál, Lehotka Ildikó, január 2015

(…) Merészségnek tűnhet egy ilyen tematikájú lemez (nem tudom, hány ilyen jellegű kiadványt találunk a piacon, valószínűleg nem sokat), ritka, ha egy énekesnő mind a koloratúrák gyilkos világában, mind a lassú áriák megjelenítésében egyaránt otthon van, ráadásul úgy, hogy nincs a színpad varázsa, csak a puszta éneklés. Kolonits lemezére kevés az a jelző, hogy meggyőző, egyesül benne a szépség, amit az énekléstől várunk, a csoda, ahogy megszólalnak az áriák.

Egy Rossini, két Bellini- és Verdi, számos Donizetti-ária és jelenet alkotja a lemezt, középpontba állítva a virtuozitást, de az ember nem azt érzi, hogy csak a technikai bravúrt hallja, hanem az áriák érzelemvilága is megjelenik. Ehhez fölényes énektudás kell, és még nagyobb előadói kitárulkozás, tehetség. Ha itthon nem is adnak bel canto-operákat, erről a lemezről kaphatunk némi képet, milyen is egy-egy jól felépített, bár nagyrészt egyfajta klisét követő romantikus ária. Azt hiszem, a hallgatók többségének a lemez fő vonzereje a bámulatos koloratúrák halmaza, de jó ízléssel válogatott áriák közt találunk csendesebbeket is. A lassú szakaszok érzelemtől fűtöttek, nem maradnak üresen a hangok, ehhez a dinamikai megoldások is bőségesen hozzájárulnak. (…). Több olyan áriát is hallunk Kolonitstól, ami nem egyszerűen magas nívójú, hanem tanítani való, ilyen például Donizetti: Linda di Chamounix című operájának részlete, mely parádés koloratúrsziporkákkal tűzdelt, a magas hangok elképesztően szólnak, a kromatikus füzérek, skálamenetek peregnek. De ilyen a lemezt záró részlet Verdi Lady Macbethjéből, a fölényes koloratúrák mellett fényesek és imponálóak a különösen magas hangok, csilingelnek, de van erejük.

Verdi Lombardok-jának részlete a legcsodálatosabb talán a lemezen, az atmoszférát illetően mindenképp, a lassú ária – Giseldáé – jó példa az énekesnő beleélő-képességére, hangulatteremtésére. Nem csak a virtuozitást tartja fontosnak Kolonits – nem véletlenül szerepelnek a kiadványon csendesebb, a legbensőbb érzelmeket megmutató áriák. Bellini: Puritánok Elvira áriája is lassú szakasszal indul, csodálatosan, egyetlen pillanatig sem válik unalmassá, sőt feszültségkeltő, de érdemes az énekesnő drámateremtő képességét is megemlíteni (Verdi Attila – Odabella áriája).

Nagyobb egységet kapunk Donizetti Anna Bolenájából, ez az a rész a lemezen, ami a leginkább megmutatja Kolonits sokszínűségét, koloratúrakészségét, a drámai erőt, a lágyságot, az énekes partnerekhez való kapcsolatot, a folyamatot – nem cél az előtérbe helyezkedés, azt a zenei anyag úgyis jelzi. A hallottak alapján az egész operát szívesen hallgatnánk az Operában (reméljük, így lesz).

A lemezt Rossini A sevillai borbélyának legparádésabb áriája nyitja, bár a szerző mezzóra írta a szerepet, az Una voce poco fa áriát szopránok is előszeretettel éneklik, magasabb fekvésben természetesen. Kolonits előadásában az ária virtuóz(…). Intonációja számomra rendkívüli, képes a felfelé módosított hangokat valóban egy hajszállal magasabbra énekelni. A koloratúrákat (…) Beverly Sillstől, és más nagy szopránoktól kölcsönözte Kolonits Klára, és Dinyés Dániel is írt díszítéseket.

A lemezt Schöck Atala, Gábor Géza, és Varga Donát közreműködése színesíti, az Á la cARTe kórust halljuk (Philipp György vezetésével), a kivételesen szép zenekari megoldásokért, szólókért – különösen a hárfa- és angolkürtdallamokért – m a Hungarian Studio Orchestrát illeti dicséret. A lemezt karmesterként Dinyés Dániel fogta össze. (…) Jólesik ez a válogatás a fülnek, léleknek, a hallgató rácsodálkozik az operaszerzők ötleteire, a különféle(…) zenei anyagok változatosságára, az énekhang csodájára. A magánkiadásban megjelent lemez nagyszerű, sőt példaértékű, és nem feltétlen csak az énekhang, a vokális zene rajongóinak, ínyenceknek való.


Királynői ösztökélés – Muzsika, László Ferenc, február 2015

Meggyőző igénybejelentés és erőteljes ösztökélés – ez a két motívum felsejlik a lemez hallgatójában, s mert Kolonits Klára produkciója oly meggyőző (erről alant persze még ejtünk érdemi szót), mindezt a fellelkesült kritikus is egyetértően hangosítja ki. Kolonits Klára készen áll egy sor nagy bel canto-szerepre, helyesebben készen várja, hogy a Magyar Állami Operaház repertoárján megjelenjenek a bel canto operatörténeti korszakának máig népszerű, illetve most újra népszerű remekművei.

Merthogy kétség kívül ezen a téren mutatkozik alegnagyobb (és talán egyszersmind a legkevésbé érthető) repertoárdeficit, hiszen a nemzetközi trend ma éppúgy kedvez(hetne) a bel canto-operajátszásnak, mint a MET-közvetítéseken vagy Gruberova-fellépéseken egyaránt érzékletesen megtapasztalható hazai közönségérdeklődés.

Nos, a bel canto világában rendszerint középponti szerepet elfoglaló virtuóz, de a lírai kifejezésben is korlátlan képességekkel megáldott koloratúrszoprán most itt áll előttünk, s mi tagadás, mi egy kissé meglepődünk ezen. Mert bár szó sincs róla, hogy Kolonits Klára ne bírta volna eddig is nagyrabecsülésünket (régóta sok magyar operabarát titkos favoritja és zajosan méltatott kedvence ő), azért ez a lemez most egészen új szinten ámultatja az énekesnő művészetét. Persze korántsem minden előzmény nélkül, hiszen például a 2013-as Luisa Miller az Erkel Színházban egyértelműen jelezte már a személyiség oly imponáló gazdagodását, amely okvetlenül a szólam emberi tartalmának felragyogtatását szolgálja. Márpedig az előítéletesen sokszor még ma is hidegen bravúrosnak vélt bel canto-szólamoknak épp erre a hozzáadott testmelegre van szükségük – persze a tökéletesen uralt technika mellett.

A nyitószám a hallgató számára bizonnyal legismerősebb sláger: Rosina kavatinája („Una voce poco fa”) A sevillai borbély első felvonásából. Virtuóz, fölényesen uralt magándal, valamelyest tán asszonyosabb a megszokottnál, de minden kokett árnyalat nélkül, s itt-ott melegen átszínezve a szólamot, ami utóbb a lemez egyik legszemélyesebb ismertetőjegyének bizonyul. Így mindjárt a másodikként felhangzó Bellini-románc („Oh quante volte” – I Capuleti e i Montecchi, I. felvonás) az érzelmesség és a melankólia totalitását hallatja, anélkül azonban, hogy egy pillanatra is szépelgővé válna az előadás. Ugyanitt észbe vehető mindemellett a pregnáns szövegformálás (…), valamint a hárfának kitüntetett szerepet juttató zenekari kíséret érzékeny,a finom hatások kiváltására is képes játéka. (Általában is elismerés illeti a „Hungarian Studio Orchestra” stúdióteljesítményét, s persze a vezénylő Dinyés Dánielét, valamint a több számban is szerephez jutó Á la cART kórust, amely Philipp György művészi vezetése alatt önálló arculatú operakórusnak bizonyul.)

A 12 track leltárszerű elősorolása helyett azonban engedtessék meg néhány szót ejtenünk szubjektív kedvenceinkről! Ilyen Elvira áriája A puritánok második felvonásából („Qui la voce…Vien, diletto”(…)),Kolonits Klára olyan megejtő bájjal mutatja fel az operai létezés egyik – sokszor bután klisének bélyegzett – alappillanatát, hogy attól csak a kőszívű hallgató tagadhatja meg az emocionális reakciót. Ilyen azután Odabella jelenete („Santo di Patria…Date questo!”) Verdi Attilájából : egy meggyőzően ma már vajmi ritkán megütött hang, ahonleány-heroina hangjának érvényes megszólaltatásával;ilyen az Anna Bolena lemezről színpadra kívánkozó utolsó jelenete; s ilyen a stílus külső pereméről záró számként elhelyezett Lady-ária, a Verdi által utóbb elhagyásra ítélt „Triomfai!”. Ez a szám maga a szertelen diadalérzés, a királynővé válás igézetében elszabaduló, s persze mégis tökéletesen uralt vokális tűzijáték. Kolonits Klára trónra lép.


A bel canto megdicsőülése – Kortárs, Péter Zoltán, február 2014

Az 1800-as évek első felének olasz sztárénekesei elvárták a zeneszerzőktől, hogy olyan darabokat komponáljanak számukra, amelyek lehetőséget adnak nekik bravúros énektechnikájuk megcsillogtatására. Az operakomponisták ezért általában egy-egy konkrét énekes számára írták darabjaikat, s ily módon azok főbb szólamait a korszak híres operaénekeseinek egyedi hangadottságaihoz igazították. Többek között ez is szerepet játszik abban, hogy a bel canto operákat napjainkban ritkábban veszik elő a világ dalszínházai. Ugyanakkor ha van egy kivételes adottságokkal rendelkező énekesnő – mint (…) Sutherland, Gruberova, vagy Callas (…) –, aki több Bellini- és Donizetti-opera hősnőjét magas színvonalon képes interpretálni, baklövés lenne nem színpadra állítani ezeket a darabokat. A hazai közönség most szerencsés helyzetben van, hiszen Kolonits Klára személyben a Magyar Állami Operaház számára rendelkezésre áll egy ilyen kivételes tehetségű primadonna. Ezt bizonyítja a művésznő első szólólemeze, a Bel Canto Reloaded is.

A korong Rossini, Donizetti, Bellini és Verdi ritkán játszott operáinak egy-egy jól kiválasztott részletével kisebbfajta keresztmetszetét nyújtja az olasz bel canto operaművészetnek.

Bár Kolonits hangja a drámai koloratúrába tartozik, a lírai szerepeket is jól megoldja. Szép példái ennek a felvett Bellini-operarészletek: a komponista Rómeó és Júlia feldolgozásából (A Capuletek és a Montague-k) Júlia első felvonásbeli románca (Oh, quante volte…) érzelmes ábrándozás, de Elvira áriájának (A puritánok című operából) első része is lírai színekkel operál. Kolonits mindkét számot tökéletesen adja elő: Júlia románcát gyönyörű legátókkal, Elvira áriáját pedig dinamikailag finoman árnyalja, visszafogottan énekli. Rosina Una voce poco fa (Rossini: A sevillai borbély) kezdetű áriája és a Linda di Chamounix című operából választott részlet remek lehetőséget teremtenek a művésznő számára bravúros koloratúr technikája megcsillogtatására. Kolonits olyan könnyedséggel pergeti az esetenként oktávnyi távolságok között ugrándozó koloratúrákat, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. A Boleyn Anna zárójelenetében pedig maximálisan azonosul az őrület határára sodródott, jobb sorsra érdemes címszereplővel. Olyan megrendítően adja elő az angol királyné utolsó perceit, hogy nem túlzás azt állítani: ő lehetne a darab modern kori előadástörténetében a címszerep egyik legnagyobb megformálója.

De nemcsak a Boleyn Anna, hanem a Lucrezia Borgia zárószáma is azt bizonyítja, hogyKolonitsnak ott a helye a legnagyobb bel canto énekesnők között.

A Verdi fiatalkori operáiból énekelt részletek közül A lombardok Te vergin santa, invoco! kezdetű imája szintén gyönyörű legátókban, hosszú piano hangzásban szól, emellett pedig a tökéletes jellemábrázolás iskolapéldája. Teljesen más karakter az Attila című opera Odabellája, akinek Santo di Patria kezdetű áriája került a korongra, melyben Kolonits drámai kirohanásaival hívja fel magára a figyelmet. Ugyanez mondható el a cédé legnagyobb újdonságáról, a hazai közönség előtt ismeretlen Macbeth-részletről. A Trionfai! kezdetű cabaletta a hatalom mámorától elkábult Lady fékeveszett őrjöngése – amit sajnos az ősbemutató után Verdi később kihúzott művéből. Kolonits a Lady felfokozott lelkiállapotát a feszes tempóval, az ékítmények, valamint a magas hangok pontos kiéneklésével, melyek már-már hisztérikus kitörésekre emlékeztetnek, a végletekig fokozza.

Azonban nemcsak a Bel Canto Reloaded primadonnája, hanem a cédé karmestere is figyelemre méltó teljesítményt nyújt. Dinyés Dániel rendkívüli érzékenységgel és biztos kézzel teremti meg Kolonits számára a megfelelő zenekari kíséretet. Pontos, jól megválasztott tempói csillogó, árnyalt hangszeres kíséretet eredményeznek, amely nagyban hozzájárul a líraiság vagy a drámai hatás fokozásához. Első szólólemeze szépen bebizonyította, hogy Kolonits Klára kivételes képességekkel rendelkező énekesnő. (…)


Bel Canto Reloaded – Caruso blog, Karczag Márton, március 2015

(…)Kolonits Klára és férje, Dinyés Dániel karmester igen gondosan válogatták ki a lemezre kerülő anyagokat, amely ugyan három évtizedet fog át – A sevillai borbélyt 1816-ban, a Macbethet 1847-ben mutatták be – a lemez mégis a bel canto aranykorába, az 1830-as évekbe röpíti a hallgatót. Abba az időszakba, amikor az operák központjában két dolog állt: a primadonna és a voce. A darabok női főszerepei elsősorban lehetőségek voltak, hogy a hangvirtuózok megmutathassák, mit is tudnak.

Kolonits Klárától elsősorban szép, élő éneket kapunk, ám a művész nemcsak feltárja a kották titkait, hanem valósággal fürdőzik az 1800-as évek primadonnáinak szánt játék-koloratúrlehetőségében. Mindegyik ária más lelkiállapotról mesél, így a szopránnak módja van az éteri Júliától, a halálra ítélt Boleyn Annán át, az amazon Odabelláig mindenféle személyiség bőrbe bújni. Kolonits Klára nem lenne azonban operaénekes, ha nem törne ki belőle olykor önkéntelenül is a színpadi művész. Ilyenkor a „szép éneket” háttérbe szorítja a dráma, s vérrel telítődnek meg a papírmasé figurák.

A különféle hangulatú áriák nagyon igényesen vannak összeválogatva, megmutatva a bel canto világának minden árnyalatát. A kilenc szám nagy részét korábban nem énekelte lemezre magyar művész. Kolonits Klára megmutatja, hogy mennyire egyedien lehet díszíteni például Rosina kavatínáját, ha valakinek van hozzá fantáziája és technikája. A virtuozitás azonban sosem öncélú, a szoprán hangja pedig elképesztő állapotban van, úgy tűnik, mintha egyszerűen nem lenne felső határa. (…)

Van valami jó értelemben vett szemtelenség a cd-ben. Mintha Kolonits Klára kesztyűt dobna a világ elé, mondván: „Tessék, én ezt tudom, lehet utánam csinálni!” A művész titka az lehet, hogy sok év után még mindig szenvedélyesen szereti azt, amit csinál. És hisz benne.

Mindez elképesztő tartást ad számára – egy hitet vesztett világban. (…) Nagyon izgalmas, hogy a magyar művész mit gondol egy-egy részletről. S nemcsak egy áriáról, hanem minden egyes kottafejről gondol valamit, ami az általában érdekes és egyedi. Sok művészt tisztelnek, sokért rajonganak, de Kolonits Klárát, úgy tűnik, szeretik. És ez a legnagyobb dolog, amit egy énekes, egy ember kaphat. Elsősorban számukra ajándék ez a cd. S hogy miért nem világsztár valaki, aki így énekel? Talán azért, mert Kolonits Klára valamilyen. És ezzel a valamilyenséggel napjaink menedzserei és igazgatói nem szeretnek, sőt nem is igen tudnak mit kezdeni, jobban szeretik a képlékeny, semmilyen embereket. Mi pedig boldogak és büszkék lehetünk arra, hogy van egy Kolonits Kláránk!


Forditók, szopránok – Magyar Krónika, Ókovács Szilveszter március 2015

(…)Szopránnak lenni sem egyszerű: fiziológiailag e magas női hangból terem a legtöbb, s igen jók méghozzá, miközben egy darabban csak egy kell belőlük (…). És mivel ma már minden specializált, a szoprán fach is szerteágazik, nem az énekel Mozartot, aki Wagnert, sőt, a habitus sem mindegy: nem az kolorál vidáman, mint aki nagy szimfonikus tablók felett búcsúzik az élettől. Kolonits művésznő egyrészt fityet hány e mellékvonalaknak, másfelől pedig nem rest saját menedzselésű hanglemezt készíteni kedvenc áriáiból.

Van itt minden, Donizetti kedves Linda de Chamounix-jától Verdi Attilájának drámai Odabellájáig – és minden hiteles. „Ludas” ebben (…) sok színnel játszó, jól kézben tartott zenekar is. (…) A szoprán rugalmas, heherészőn-kedvesen vidám, vagy süvöltőn szeles: megannyi szinonimát tud a halott régi papír hangzóra fordítandó kifejezéseire.

Fent és lent, s ami sokszor még nehezebb: mindezek között, a vokalitás átmeneteit jelentő középlágéban is gondtalan. Ajánlom a Kolonits Klára-féle „műfordításokat” az önök szíves figyelmébe lemezen, színpadon egyaránt. (…)Remélem, vagyunk még páran, akik hű, érvényes fordításokra törekszünk. Hogy az opera a hű fordításról, s ne a hű, de nagy ordításról szóljon.


Jutalomjáték a javából – Revizor, Malina János, május 2015

A kitűnő Grove zenei szótár több definícióval is szolgál a „bel canto” fogalmának meghatározására. Az egyik, formálisabb definíció szerint a fogalom Rossini, Bellini és Donizetti korának éneklésmódját jelenti; a másik, tartalmi meghatározás értelmében a bel canto olyan éneklési stílus, amely a rendkívül díszített dallamok megszólaltatásában a hang szépségére helyezi a hangsúlyt. Kolonits Klára Bel Canto Reloaded című nemrég megjelent CD-je mindkét értelemben a bel canto kellős közepébe talál. Ugyan a nagy olasz triász tagjain kívül Verdi is szóhoz jut a lemezen, de csakis néhány, a Hármak által lefedett időszakhoz hozzásimuló korai operájának részletével; a válogatás továbbá a lehető legszerencsésebb módon egyesíti a mutatósság és a kiemelkedő zenei tartalom szempontjait. A bel canto második definícióba sűrített lényegének felidézéséről pedig Kolonits Klára gondoskodik bámulatos művészettel és könnyedséggel, kivételes élményben részesítve a hallgatót. S kitűnően áll helyt a (…) CD többi szereplője: a Dinyés Dániel által vezényelt, bizonyára alkalmi formáció, a Hungarian Studio Orchestra (hangversenymester: Bujtor Balázs), a Philipp Gyögy által vezetett À la cARTe Kórus és az egy-két jelenetben rövid szerephez jutó három énekes, Schöck Atala, Varga Donát és Gábor Géza is. Ilyeténképpen a lemez tartalma meglehetősen karcolhatatlan minőségű, s az ilyenről gyakran sokkal nehezebb valamit mondani, mint a magukon több „fogást” kínáló, kevésbé kiváló teljesítményekről. Hol is kezdjem egyáltalán?

Mondjuk, az elején, az egyetlen Rossini-részlettel, ami azonban talán szerzőjének – és az egész lemeznek – leghíresebb áriája, az „Una voce poco fà” A sevillai borbélyból. Bemutatkozásnak mindenestre ideális: ezáltal egy jól ismert anyagon ítélhetjük meg és hasonlíthatjuk össze másokkal énekesnőnk teljesítményét. Az első benyomás pedig egy végtelenül kulturált énekest mutat, aki egyszerűen lubickol a stílus nyújtotta szabadságban, és akinek a magas koloratúrája gyöngyszemek pergéséhez hasonlatos és egyszerűen: gyönyörű. S Rosina élettől duzzadó figurája után milyen hatalmas kontrasztot jelent Júlia hamvas tisztasága és madárka-vergődése – no és persze a pályája csúcsa felé közeledő Bellini elmélyült lélekábrázolása és atmoszférateremtő ereje a Rómeó és Júliában (I Capuleti e i Montecchi). Kolonits pedig ugyanazzal a magától értetődő természetességgel, ugyanazzal a kisugárzással jelenik meg ebben az alakban és ebben a zenei környezetben – s majd hamarosan kiderül: mindegyikben.

A harmadik számban, Donizetti Chamounix-i Lindájának egyik áriájában azután olyan ezüstcsengettyűsen szólaltat meg egy felfelé menő staccato skálamenetet, hogy ijedtünkben megállítjuk a lemezjátszót, és visszamegyünk pár ütemet, mert ilyet még nemigen hallottunk. Itt jövünk rá arra is, hogy Kolonits intonációja nem csupán a kantábilis dallamokban makulátlan, hanem a legvirtuózabb koloratúrákban is, ami azért csak igen kevesekről mondható el. Mint ahogy az sem, hogy a legmagasabb, már-már lekottázhatatlan záróhangok sem élesek, hanem torzítás nélkül megőrzik a hang szépségét és gömbölyűségét. Ez bizony még ritkább bravúr.

Ám ahogy tovább hallgatjuk a CD-t, egyre kevesebbet gondolunk a bravúros koloratúrákra, és egyre több figyelmet szentelünk Kolonits Klára varázslatos lélekábrázoló, atmoszféra-teremtő és azonosuló-képességének. És ahogyan a díszítések virtuozitása is mindig olyan könnyedséggel és természetességgel párosul, hogy eszünkbe sem jut: az énekesnő valamifajta akrobata-teljesítménnyel óhajtana sikert aratni, ugyanúgy a legkülönbözőbb helyzetekben és legkülönbözőbb emberek bőrében megjelenő művésznőben sem az átváltozóművészt érzékeljük, hanem mindig az éppen hallott alakítás mélysége és hitelessége az, ami csodálatra késztet.

Most, hogy a lemez szuggesztív erejének legfontosabb tényezőit nagyjából áttekintettük, elég lesz, ha már csak jelzésszerűen sorolunk fel egy-két további emlékezetes benyomást. Ilyen volt Elvira áriája A puritánokból („Qui la voce”), amelynek depresszív, de megbabonázó szépségű kezdete hallatlanul drámai és diadalittas tetőpontig vezet fel az ária végére, alkalmat adva Kolonits Klárának arra, hogy erőteljes és határozott oldaláról is bemutatkozzon. Vagy ilyen volt Donizetti Anna Bolenájának híres és megrázó erejű fináléja is, amelyet nagyszerű döntéssel teljes, 18 perces terjedelmében a lemez műsorára vettek, s amely a művésznő valóságos jutalomjátékaként funkcionál. És szívbemarkoló volt Verdi Lombardokjából Giselda imája is – teljes mértékben alkalmas arra, hogy ráébressze a hallgatót: Verdi zsenialitása már 1843-ban kétségbevonhatatlanul megmutatkozott azok előtt, akiknek volt fülük a hallásra. Nem is folytatom tovább – tessék meghallgatni a Bel Canto Reloaded című lemezt!


Aránytorkú diva – Magyar Demokrata, Péter Spangel, May 2015

Hol van már az idő, amikor magyar művészek közreműködésével sorra jelentek meg teljes operafelvételek vagy –áriak lemezen. Üde kivételt dalszínházunk utóbbi években kiadványai jelentik, ám hogy egy operaénekesnek önálló lemeze jelent volna meg, arra alig volt példa. Éppen ezért jó hírt adni az Operaház kíváló koloratúrájának, Kolonits Klárának decemberben megjelent Bel Canto-albuma, amely már az egyik bécsi lemezbolt kirakátában is központi helyet foglal el. (…)

Négy szerző kilenc dalművének tizenkét részlete került a korongra, a művésznő férje, Dinyés Dániel vezényletével. Rossini, Bellini, Donizetti és Verdi szopránáriái csendülnek fel brávuros hangtechnikával, ihletett tolmácsolásban. Öröm CD született az alkotók együtt lélegző, felszabadult tolmácsolásában. (…)

koncertek

budapest, erkel színház, október 16. 2016

közreműködik: Brickner Szabolcs, Alexandru Agache, Kovács István, Magyar Állami Operaház zenekara

vezényel: Dinyés Dániel

 Donizetti: Linda di Chamounix – O luce di quest’anima

 Donizetti: Lucia di Lammermoor – Appressati, Lucia!

 Rossini: Il viaggio a Reims – All’ombra amena

 Donizetti: Lucrezia Borgia – Tu pur qui… Era desso

 Verdi: Attila – Santo di patria

 Verdi: Luisa Miller – Pallida, mesta sei

 Verdi: Luisa Miller – Ah, l’ultima preghiera

 Verdi: Macbeth – Trionfai!

szentendre, augusztus 13. 2016

közreműködik: Hungarian Studio Orchestra

vezényel: Dinyés Dániel

 Rossini: Il barbiere di Siviglia – Una voce poco fa

 Bellini: I Capuleti e i Montecchi – Oh, quante volte

 Donizetti: Linda di Chamounix – O, luce di quest’anima

 Donizetti: Lucrezia Borgia – Era desso il figlio mio

 Verdi: Attila – Santo di patria indefinito amor

 Verdi: I Lombardi – Te, vergin santa, invoco

 Bellini: I Puritani – Qui la voce

 Verdi: Macbeth – Trionfai!