produkciók

2010 Copenhagen
Zenei vezető: Simon Casali

multimédia



produkciók

2016 Magyar Állami Operaház
Zenei vezető: Kocsár Balázs

kritikák

“A közönség kedvence Kolonits Klára Giuliettája volt. Kolonits manapság kétségtelenül a magyar belcanto királynője, és az előadása bizonyítéka volt a műfaj iránti rajongásának és elkötelezettségének. Édes, gömbölyű, aranyszínű, tiszta hangját öröm hallgatni, és nem mellesleg fantasztikusan uralkodik rajta: olyan természetesen énekel a koloratúrákat és magas hangokat, mintha csak levegőt venne.

2016. május 24., bachtrack.com, Gyárfás Orsolya

“Kolonits Klára alakításáról ezúttal is csak szuperlatívuszokban lehet írni. Színekben gazdagon, végig egyenletesen magas színvonalon énekelte Júlia lírai szólamát. A koloratúrák nem pusztán virtuóz énektechnikája megcsillogtatását szolgálták, hanem megvolt a pontos helyük és szerepük a zenei ábrázolásban. Lenyűgöző zenei érzékenység, biztos, a nehezebb részeket is gördülékenyen megszólaltató énektechnika, csodálatosan csillogó koloratúrák és a szereppel történő mély érzelmi azonosulás jellemezték ezúttal is produkcióját. “

2016. május 26., melpomene.blog.hu, Péter Zoltán

“Arra, hogy Júlia szerepében Kolonits Klára brillírozni fog, körülbelül számítani lehetett, és nem is kellett csalódni. Az első ária recitatívójának alig érzékelhető elfogódottsága után magában az áriában már csodálatosan énekelt. A szerep tökéletesen megfelel jelenlegi pályaszakaszának, amikor a bravúrkoloratúrából egyre nagyobb lépéseket tesz a drámai koloratúra és egyben a lírai szoprán felé is. Hogy a fermaták rajongói semmiféle hiányt ne érezzenek, arról pompás magas hangok közt még egy magas E is gondoskodott, a gyöngyöző futamok mellett azonban én mégis legjobban a lírai részek atmoszférateremtésének, a legatók puhaságának örültem. Sose hittem bennük, sose tudtam rajongani az üres virtuozitást prezentáló koloratúrszopránokért, ha a középfekvésből hiányzott a hang bársonya, a hangadásnak az olasz szaknyelvben „sima éneklésnek” nevezett folyamatossága.

Elmondhatjuk, hogy Kolonits mára teljesen birtokában van szerepköre minden eszközének, a magyar operajátszásban ő a folytatója a Gyurkovics Mária – Ágai Karola – Szűcs Márta – Fekete Veronika vonalnak. Lehet hasonlítani hozzájuk is, vagy mint én is sokszor belestem, beleesem a hibába, lehet nagy külföldi elődökhöz és kortársakhoz is. Miben hasonlít rájuk, miben tér el tőlük, ki is az ő énekesi rokona? Lehet hasonlítgatni, de nem érdemes. Kolonits Klára ma már önálló brand. Önmagáért és művészetéért, bárkitől függetlenül lehet és érdemes szeretni.”

2016. május 31., momus.hu, ppp

“Tiszta érzelem. Végre. Néha előfordul, akkor is ha az elvárások az elején nem is voltak olyan magasak. Capuleti előadása az Erkelben igazán izgalmasnak bizonyult, főleg a Giuliettát éneklő drámai koloratúrszopránnak, Kolonits Klárának köszönhetően. Ezt a nagy kifejezést kivételesen túlzás nélkül tudok használni: La Divina után, a “soprano drammatico d’agilità” hangok tulajdonképpen nincsenek. Kolonits nagy betűvel Életet hozta a Bellini-hősnőnek, ráadásul hímezve a szólamát nyaktörő magasságokkal. Fináléban maga Ész, a második felvonásbeli áriában pedig az E nem túl hosszán, viszont precízen és zengően szólt. Ezen felül még a tökéletes mezzavoce pillanatokat érdemes említeni, amelyek kitűnően szóltak a Kolonits Klára személyes dinamikájában és eszköze voltak a szerep személyiségének, végzetes szerelem sokoldalúságának a tolmácsolására. Abszolút sikeres szerepdebütálás.”

2016. május 24., facebook.com, Stefano Italiano

képek

multimédia


Morte io non temo – Erkel Színház, május 2016

News 2016/06


Oh, quante volte – Bel Canto Reloaded CD 2014

Nekem ez életem legkomplexebb szerepe, amiben rengeteg a negatív vonás. Norma a gyermekeit akarja megölni, csak hogy boldogtalanná tegye a gyerekek apját, aki másba szerelmes. Ehhez hasonló feladattal még nem találkoztam a színpadon. A dramatikus szerepeim is a karakánabb szerepek felé húztak, de ilyen önsorsrontó, másokra tekintettel nem lévő, bosszúálló figura még soha nem került az utamba. Erre is meg kell érni, hogy az ember a színpadon ne akarjon mindenáron szép és bájos arcot mutatni. A sors nagyon jól kavarja a szálakat, hiszen az anyaszerepek, például a Bánk bán Melindája jó lépcsőfok egy Normához, hisz Melinda őrületében is van valami egyszerre ijesztő és szánalmat keltő. Norma és a szerelme meghalnak ugyan, de ez megváltó halál, hisz Norma visszakapja a szerelmét. A történet rendkívül emberi, mert semmi sem fekete-fehér benne. Ahogy az énekesi pálya sem az. Nagyon sokat gondolkozom azon, hogy van egy út nőként, amin végig kell menni. Ennek az útnak az árnyoldalait ugyanolyan kötelességem megmutatni előadóként, mint a fiatalságra és szépségre alapozó szerepeket. Meg kell őrizni a tisztaságra való hajlamot mindenkor, a hangi frissesség sohasem tűnhet el, csak gazdagodhat az élet árnyoldalaival.

produkciók

2019 Toulouse, Théâtre du Capitole
Zenei vezető: Giampaolo Bisanti, Rendező: Anne Delbée
2018 Csokonai Színház Debrecen
Zenei vezető: Szabó Sipos Máté, Rendező: Nadine Duffaut

képek

kritikák

“Nem csak a zenében, a rendezésben is a három főszereplőn volt a legfőbb hangsúly. Ebből a szempontból is nagyot alakított a színház vezetése, mert három nagyszerűen összepasszoló egyéniséget, hangot sikerült megnyerni a produkcióra.

Norma szerepe már egy ideje érett Kolonits Klárának, az eredmény mégis messze meghaladta a legoptimistább várakozásokat. A szerep elképesztő összetettségét magától értetődő természetességgel teljesíti. Maga Norma van ott a színpadon azzal a feszes jelenléttel, ami ma csak nagyon kevesek sajátja. Duffaut rendezése is mintha egyenesen Kolonitsra lenne szabva. Hogy a két és fél oktávnyi szólam minden erőltetés nélkül megszólal, várható volt. Hogy az alakítás elsősorban a hősnő lelki érzékenységét hangsúlyozza, szinte biztosan sejtettük. Hogy a változékony lelki állapotot a gyengéd szerelmestől a halálos gyűlöletig terjedő széles spektrumban fogja megjeleníteni, tudtuk előre. De többet kapunk, sokkal többet, a technikai tökéletességen messze túlnyúló mélységet.

Amikor Adalgisa meggyónja Normának „bűnét”, a főpapnő Kolonits alakításában mélyen átéli a szerelmes fiatal teremtés minden rezdülését, annak elbeszélése során valóságosan újjáéli saját egykori szerelmét. Megérezzük, hogy a két papnő tulajdonképpen ikerlélek, hiszen ha nem Norma az idősebb, az a történet akár fordítva is játszódhatott volna. A helyzet tisztázódása folytán (ami persze valójában kuszálódást jelent) Norma harcba fog visszaszerezni szerelmét: kétségbeesik, ravaszkodik, átkozódik, fenyeget, megalázkodik, könyörög. Közben a druida közösség felé marad, aki volt: a rendíthetetlenség szobra, a követendő, ám megközelíthetetlen példa, az isten földi megfelelője. Kolonits mindezt végtelen következetességgel jeleníti meg, nem egyszerűen elhitető erővel, hanem a közönség mélységes bevonásával. Amikor végképp összecsapnak felette a hullámok és gyermekei meggyilkolása foglalkoztatja, a nézőtér lélegzetvisszafojtva szorongja végig a jelenetet.

A darabvégi katarzis is azért tud akkorát szólni, mert mindannyian megértjük (akár a druida nép egy tagja vagyunk, akár a XXI. század egy eltévedt lakója a karzaton), hogy így tud Norma és Pollione örökre eggyé válni és egyben megtisztulni. Megértjük és irigyeljük boldogságukban a máglyára induló párt.”

2018. február 11., Café Momus, Z. Tóth Antal

“A négy főhős alakítása adottságaik és az énekesi sorsuk szempontjából telitalálat.

Kolonits Klára egyfelől pályája csúcspontján, teljes énektechnikai és lélektechnikai vértezetben, hallható nehézségek nélkül tündököl a nyaktörő címszerepben. Ugyanakkor ha mélyebben szemébe nézünk ennek a bús főpapnőnek, súlyos belső vívódásokat látunk. Kolonits érett művészi énje és nőisége pontosan egybecseng azzal az életszakasszal, amelyikben Norma van. Szerelmese már más nőre vágyik, de ő még túl fiatal ahhoz, hogy ebbe bölcsen belenyugodjon. Persze, hogy nem a nagy sláger, a „Casta diva” a csúcspont! Kolonits hangja, szerepköre és légköre együtt változik Normáéval. Ma a tercett és a Pollionéval énekelt „In mia man” kettős szól a legizgalmasabban. A hang a drámai helyzettől sötétebb tónust kap, vad színekkel telik meg, ereje megsokszorozódik – miközben megőrzi puhaságát. Egy érzelmeinek végletekig kiszolgáltatott nő metaforájává válik. Hogy mennyire komolyan gondolt mindent, azt jól mutatja, hogy ő ajánlotta maga mellé Adalgisának Balga Gabriellát. Aki félgenerációnyival ifjabb nála, sugározza is a fiatalabbságot. Mezzója varázslatos színű, könnyed, Kolonitséhoz mérhetően kiművelt, dalolásuk ihlete is egyformán mélygyökerű.

Az a leheletszerű megindultság, ahogy Balga a „Mira Norma” kezdetű duettet elindítja, fölvételen és élőben egyaránt szíven üt. S a törékeny kiszolgáltatottság, ahogy Kolonits átveszi tőle a dallamot, az operaéneklés legmagasabb fokán mutatja meg, hogy remeg egymás mellett két sebzett lélek. Ahogy titkos gyarlóságuk, papnői szerelmük összefűzi őket, ahogy a közösen vágyott férfi miatt egymás ellen fordulnak, majd nagylelkűen mindketten fölülemelkednek a szerelmi vetélkedésen – ezt csak két nemes lélek, két egymást tisztelő énekesnő tudja ilyen hitelesen ábrázolni. Az általuk képviselt énekkultúra a világon mindenütt tiszteletet ébresztene és nagy tapsot aratna.”

2018. március 27., Tiszatáj, Márok Tamás

“A Norma előadásának sikere a címszereplőn áll vagy bukik. Szerencsére azonban a debreceni Csokonai Színház új Norma bemutatója egy sokoldalú koloratúrszopránra épített produkciót hozott létre, aki nem énekel ugyan a világ legnagyobb operaházaiban, de számomra mégis a szerepe egyik legjelentősebb interpretálói közé emelkedett.

Kolonits Klárának ugyanis nemcsak az éteri koloratúrák megszólaltatása megy zökkenőmentesen, de szopránja a mélyebb regiszterekben sem veszít erejéből, a szenvedélyes mélységeket éppolyan művészi hitelességgel oldja meg mint szólamai lírai hangvételű, magasabb hangfekvésű részeit. A művésznő nem maradt adós Norma romantikusan szélsőséges érzelemvilágának árnyalt ábrázolásával: megdöbbentően hiteles a Norma-Adalgisa jelenetben az éles váltás, ahogy megértő szerelmesből érzelmeiben sértett, féltékeny asszonnyá válik.

Nagyszerűen ábrázolta az opera végén a bosszúszomjas papnő elbizonytalanodását, felébredő bűntudatát is, ami már-már az őrület szélére sodorja a hősnőt. Nincs szokásos őrülési jelenet az operában, de az őt ért érzelmi megpróbáltatások alatt összeroppanó főszereplő ez esetben is közel kerül az őrülethez, végül azonban azzal, hogy társa helyett magát áldozza fel feloldozást nyer földi bűnei alól. Ezt sem vokálisan, sem pedig színészileg nem egyszerű hitelesen ábrázolni a színpadon, de Kolonits Klára számára ez sem okoz a problémát.

A Casta diva csodálatos bensőségességgel szól, és ahogy megszokhattuk az áriák ékítményeit a művésznő ezúttal is sikeresen állítja a jellemábrázolás szolgálatába, miközben a partitúra minden részletét olyan természetességgel szólaltatja meg, amire csak a legnagyobb énekesek képesek. Érdemes volt tehát újra műsorra tűzni kis hazánkban a darabot, hiszen ismét van egy énekesnőnk, aki vokálisan is sikeresen veszi a szólam akadályait és szerepformálása is hitelesen állítja elénk a papnő figuráját.”

2018. Február 7., Melpomené, Péter Zoltán

“Kolonits Klára csillog a semleges színpadon oly természetes módon, ahogy még a leghíresebb Normákkal sem tapasztaltam; csak kívánni lehet neki hogy lehetőséget kapjon bemutatni nagyobb színpadokon a nagyszerű “à la Devia” Normáját. Csodálatos módon elsajátítja dekoratív és drámái éneklés minden szabályát, minden frázisa kiegyenlített, tiszta és koncentrált, a hangszíne gazdag, a hangja puha és telt. Akár még több díszítést lehetne kívánni az “Ah bello a me ritorna” cabalettában. Maga a hang nem hatalmas, de ragyogó és felhangdús, így a líraibb pillanatok kicsit jobban fekszenek neki mint a drámái kiáltások, de Kolonits éneklése mindenképpen kifejező, technikája királynői, a tartalék kifogyhatatlannak tűnik, a hangadása pedig egészen a fináléig érintetlenül nemes.”

2018. május, OperaLounge, Rolf Fath

“Kolonits Kláráról képtelenség bármi újat leírni. Zsebkendőnyi területből varázsol futballpályát. Gruberova mellett korunk nagy Normája (és van abban valami sorsszerű, hogy május 18-án, amikor a Primavera Fesztivál keretében Pesten énekli a szerepet, a prágai Narodni Divadloban Gruberova lesz Bellini operájának főhősnője). Debrecen tehát nekirugaszkodott a Normának. És megszületett egy legendás előadás.”

2018. Február 26., Café Momus, Heiner Lajos

“Nem véletlen az sem, hogy a premieren időnként előadás közben is taps zúgott fel egy-egy ária végén, s hangos bravózás. Három ragyogó hang szárnyalt a Csokonai Színházban: Kolonits Klára bravúrral keltette életre Normát.”

2018. Február 3., DeHír.hu, Szénási Miklós

“A főbb szerepek mindegyike komoly énekesi feladat. Különösen Norma és Adalgisa szerepe kíván nagy virtuózitást, drámai szépséget és lírai magaslatokat. Két kiváló hazai művészt nyert meg a Csokonai Színház ezen szerepekre: Kolonits Klárát és Balga Gabriellát.”

2018. Január 30., Debreceni Nap

multimédia


Casta Diva 2018

In mia man… Qual cor tradisti 2018

Trailer 2018

Interjú Nadine Duffaut-val 2018/01/29

Interjú Kolonits Klárával 2018/01/25

Interjú Szabó Sípos Mátéval, 2018/01/25


NORMA – finale

New Season:NORMASeptember 27th & October 6th 2019 Théâtre du Capitole de ToulouseStage: Anne DelbéeMD: Giampaolo Bisanti***Video: May 18th 2018, Budapest, Erkel TheatreOroveso: Lajos Wagner, Pollione: Calin BratescuCsokonai Theatre Debrecen Orchestra and ChoirConductor: Máté Szabó Sipos

Közzétette: Klára Kolonits – 2019. április 13., szombat

Ez a figura nagyon emlékeztet engem arra, ahogy én a szerelemről meg a párkapcsolatról gondolkoztam 16 éves koromban. Nagyon sokat olvastam, a férfinemmel kapcsolatos elvárásaimat Tolsztoj és Balzac művei alapján alakítottam ki. Ha a fiú nem éppen úgy szólt hozzám, ahogy elvártam, akkor éppen olyan szélsőségesen reagáltam, mint egy romantikus operahősnő. Ezek az élmények az ember tudatalattijában mélyen megmaradnak. Amikor ébredezni kezdett a nőiségem, nem voltam túlságosan sikeres a fiúknál, de a késői bakfiskorra ez teljesen megváltozott, és akkoriban csak végletekben tudtam gondolkodni, ugyanúgy, ahogy Elvira. Teljes mértékig azonosulok az odaadásával, a sértődöttségével, a féltékenységével, és azzal, hogy a dolgok csak feketék vagy fehérek, minden élet-halál kérdése, egy kottalapon belül a legellentétesebb dolgok történnek vele. Megértem, mert én is átéltem.

produkciók

2017 Pécs, Kodály Központ
Zenei vezető: Riccardo Frizza, Rendező: Némedi Csaba

2015 Zamárdi
Zenei vezető: Dinyés Dániel

képek

kritikák

“Elvira szerepében a Magyar Állami Operaház kiváló szopránja, Kolonits Klára most mutatta fel tudásának szinte minden gazdagságát és magával ragadó hangi szépségét. (…) A közelmúltban Belcanto lemezt is megjelentető Kolonits hihetetlen drámaisággal és erővel formálta meg hangilag és színészi alakításban is Elvirát, s ugyanakkor a belcanto lírai finomságai is tökéletesen megszólaltak, a művésznő is legjobb formáját hozta.
Az érzelmek gazdag áramlása volt az ami mind zeneileg, mind színészileg is egészen katartikussá tették Kolonits Klára Elvira alakítását, melyet nem véletlen brávózott és tapsolt meg a közönség.”

2017. június 6.koncertvisszhang, Kovács Attila

“Kolonits Klára Pécsett elsősorban az összetett figura (tehát Elvira és Callas „növendéke”) lelki vonulatára koncentrált. Kolonits Elvirája szélsőségesen hullámzik, s mindent elképesztő mélységgel él meg. Az elhagyatottságot és a szerelmet, a révületet és a szárnyaló boldogságot egyaránt. A hangi megvalósítás perfekcióján átsüt az egyéniség sokszínűsége. A virtuozitás nála csak eszköz, hogy a drámát kibonthassa. Színpadi játékára egyetlen szó az igazán jellemző: sugárzó. A néző hitetlenkedve figyeli, hogy nem egy évek során kiérlelt alakítást lát.”

2017. május 27., momus.hu, Tóth Antal

“Kolonits alakítása olyan lényeges, hogy muszáj kitérni rá. Ő a színpadon nőiesebb jelenség, mint angol kolléganője, s ettől a szerelem komolyabb tétet kap. Alakításából pedig világossá válik, hogy Elvira a történet során nő föl. Az első felvonásban kislányosan játékos, máskor meg dacos, durcás. A második felvonás kétrészes őrülési áriájában sötét tónusban, szomorú hangon szólal meg. Ez jól érthető szándék, ám annál érdekesebb, hogy az orgánum a gyors részre se világosodik ki, ezzel jelezve, hogy a fölszabadulás csak látszólagos, a lélek mélyen továbbra is sötétség uralkodik. A koloratúrás futamokban merész, szokatlan, szinte disszonáns ugrásokkal jelzi az elme megbomlását. A 3. felvonásban pedig jön a ‘poén’, amit ki lehet találni, de akkor is elemei erővel hat. Amikor Arturo elmondja: mégis őt szereti és kinyújtja felé a kezét, Vieni, vieni Kolonits hangjában fölragyog a napfény, az igazi boldogság fénye. Nem is beszélve a gyönyörűségesen elsöprő magas D-kről, amellyel Demuróval elragadtatásuk végtelenségét kifejezik. Hangjával és éneklésével Kolonits a bel canto legmélyebb titkaiba avat be, különleges lehetőségeit aknázza ki, megmutatja a stílus kivételes emberábrázolási lehetőségeit. Az énekesnő meleg hangja és emberi lénye miatt is minden szereplővel intenzívebb kapcsolatba került. Érintések, tekintetek, kézmozdulatok szövik a viszonyokat. Kolonits nyitottsága nagyobb hangsúlyt ad Popova-Callas figurájának is, aki ezúttal Elvira lelke másik felének tűnik.”

2017. május 26., tiszatajonline.hu, Márok Tamás

“Kolonits Klára varázsol: hihetővé, átélhetővé teszi az őrület és a normalitás közti folyamatos ingázást, részben az irrealitást súroló vokális futamok fölényes megvalósításával, részben előadói szuggesztivitásával. Mivel éneklésének módja végtelenül természetesnek tűnik, elfogadjuk, hogy annak tartalma is az – és eszünk ágában sincs berzenkedni a történet ellen, realista szemmel bírálni azt, amit nincs értelme így vizsgálni. Már a közelmúltban kiadott CD-lemeze is világossá tette, hogy Kolonits Klára vokális szempontból a csúcson van, és végre megtalálta igazi szerepkörét is. Mostani Elvirája nem pusztán kiemelkedő művészi élmény, de egyben imperatívusz is az összes hazai zenés színház vezetőinek: íme, egy énekesnő, akire repertoárt lehet, sőt kell építeni.”

2015. augusztus 21.operavilág.netBóka Gábor

” Ha Kolonits Klára 180 évvel korábban születik, Bellini bizonyára írt volna a hangjára néhány főszerepet. Így a meglévőkben tündököl, mosolyogva szórja a nyaktörő koloratúrákat, dallamívet, futamot, tartott magas hangot megejtő természetességgel állít a zene és a figura szolgálatába. Arcáról sugárzik, mennyire boldog, hogy ezt énekelheti. Hát, ha van ilyen Bellini-szopránunk, érdemes egy este kétszer is megőrülni! Neki és érte is.”

2015. augusztus 15., tiszatajonline.hu, Márok Tamás