produkciók

2016 Hungarian State Opera (⟳ 2018, ⟳ 2019)
Zenei vezető: Antonello Allemandi / Kocsár Balázs, Rendező: Szőcs Artúr

2015 Szombathely
Zenei vezető: Madaras Gergely, Rendező: Mányik Albert

2007 Budapest, Bakáts tér
Zenei vezető és rendező: Selmeczi György

képek

kritikák

“Kolonits Klára. Többször írtam már róla. Mindig rendkívül dühös leszek, ha hallom – mert őegy olyan énekesnő, aki a világ minden színpadát megérdemelné, pedig ha hallani akarom élőben, Budapestre kell utaznom (ezek az operai élet rejtélyei, vagy inkább csúnyaságai, amikkel a több mint húsz éves pályám alatt alaposan volt alkalmam ismerkedni).
Tökéletesen uralkodik a hangján, új színekkel, variációkkal fűszerezi a produkcióját, elképesztő mesterségbeli tudással. A színészi-emberábrázolási tehetsége szintén elbűvölő. A Luciája kezdetektől fogva őrült, de ugyanakkor nagyon karakteres. Kívül marad a családi játszmákon iránt, csak kényszerből elfogadja a bátyja erőszakos kitöréseit -és csak akkor omlik össze, amikor a kezébe kerül Edgardo állítólagos csalásáról szóló hamis levél. Az esküvői jelentben nagyon is látható benne az érzelmi felindulás, az összes reakciója kemény és határozott. Az őrülési jelenete, ezúttal fuvolával, a hagyományos hangnemben (ellenben a tavalyi üvegharmonikás változathoz, amit a francia partitura szerinti magasabb fekvésben, záró magas F-fel énekelt), egy vokális remekmű. Sills-t idéző díszítései egyeseknek talán túlzottak, viszont ahogy ő adja elő – egyenesen elragadóak.
Hozzátenném, hogy Kolonits Klára nagyon közvetlen és tüneményes jelenség, aki mindig nagyon hálás a látogatásunkért.”

2019. február 12., Lirica Oggi, Riccardo Ristori

 “Az egyértelmű hangi virágkorba lépett Kolonits egy erőtől duzzadó, őrületében is energikus, fiatal nőt játszott.
Kolonits hangi alakításáról, annak a korábbiakhoz képest tapasztalható fejlődéséről külön kell szólnom. 2015-ben Szombathelyen énekelte utoljára ezt a változatot, a fuvolás kadenciával. Sajnos a színház a mostani produkció bemutatójára feleslegesen visszatért az eredeti változathoz, amelyet világszerte azoknak a szopránoknak találtak meg újra, akiknek nincsenek meg a hagyományosan játszott, egész hanggal leszállított változat csúcshangjai. Kolonits Klára persze győzte a magasabb verzió magasságait is, de nyilvánvaló, hogy a halálugrás veszélye nélkül most ő is nyugodtabban, plasztikusabban formált zeneileg és játékban egyaránt.
A hang tökéletesen kiegyenlített, az elmúlt évek drámaibb szerepeinek köszönhetően megtelt és kigömbölyödött a középfekvésben, puhán és erőltetés nélkül szól a mély állásokban, biztosan nyílik, szabadon és csengőn szárnyal a legmagasabb régiókban is. Örömömre szolgált, hogy elhagyott sok, korábban általam feleslegesnek érzett díszítést, pontosan annyira volt virtuóz, amennyit egyrészt a stílus és a kotta megkíván, másrészt a jó ízlés megenged. Az internetnek köszönhetően az utóbbi években a világ bármelyik részéről közvetített nagynevű Luciáktól megközelítőleg sem hallottam, egyetlen egyszer sem az övéhez fogható hangi megvalósítását a szerepnek — büszkék és boldogok lehetünk mi magyarok, hogy ez a koloratúrcsillag a mienk.”

2019. február 16., Café Momus, ppp

“(…)meg is állapítottam, hogy nem bírom a szoprán hangokat. Ma rájöttem, hogy nincs bajom a szoprán hangfekvéssel, csak bizonyos hangszínekkel – Kolonits Klára hangszíne öblös, bársonyos, nem bántja a fülemet, sőt. Bármeddig elhallgattam volna őt Luciaként, annyira könnyedén és harmonikusan jöttek ki belőle a hangok. A szép hangszíne mellett az előadásmódja is nagyon meggyőző, sokszor hidegrázós.

A kevésbé jó operaélményeim után nagyon meglepődtem, hogy Donizetti zenéje felkapott és vitt magával. Úsztam a zenével, mint egy könnyű kis hajón, teljesen belefeledkeztem a hangokba. Volt, hogy annyira szépnek találtam Kolonits Klára és Balczó Péter duettjét, hogy a könnyem is kicsordult. Azt hiszem ezt hívják katarzisnak.
Lucia megőrülési jelenete után olyan hosszú nyílt színi taps és bravozás volt ezen a kis délelőtti, 2/3 házas előadáson, hogy én is teljesen meghatódtam. Nem is értem, hogy miért nem ismertebb ez a művésznő a közéletben, mert ahogy apósom is mondja: ő egy csoda.”

2019. február 23., Szilvi írkál

“Donizetti remekének legújabb hazai diadalmenetében nyilvánvalóan nagy szerepe van annak a csodának, ahogy egy díva mindig új arcát mutatja meg a címszerepnek, mert Kolonits Klára Luciája számomra kicsit minden évben más volt, az idei szériában úgy éreztem: alakítása letisztultabbá vált. Szerettem a bemutató idején a virtuóz díszítéseket, amiket nem éreztem önkényesnek, hiszen a művésznő mindig gondosan ügyel rá, hogy minden hangot a dráma szolgálatába állítson. A mostani előadások alkalmával szolidabban volt virtuóz, de ez semmit sem vett el szerepformálása művészi értékeiből. Hangja most is csodásan szárnyalt a magasabb régiókban s ugyanolyan magabiztosan szállt alá a mélyebb tartományokba, tette mindezt rendkívüli muzikalitással, kiváló stílusismerettel, nagy profizmussal és színházi rutinnal, de ami a legfőbb, hihetetlenül érzékenyen ábrázolva a figura legapróbb lelki rezdüléseit. Alakítása árnyalatokban gazdagabbá, pszichológiailag egyre meggyőzőbbé vált az évek múlásával.”

2019. március 05., Melpomené, Péter Zoltán

“Bevallom, örültem neki, hogy Kolonits Klárával fogom megnézni. Az utóbbi években beleszerettem a hangjába: kristálytiszta, szárnyaló, a legmagasabb hangok kivételével szép telt, van dinamikája, rendkívül pontos ritmikailag is, és ráadásul színésznőként is megállja a helyét. És nem csalódtam. Rögtön az első felvonásban Lucia egy rendkívül nehéz áriával nyit, gyakorlatilag minden “bemelegítés” nélkül. Kolonits Klára hibátlanul indított, végig hiteles és magas színvonalú maradt a teljesítménye, az utolsó felvonásban pedig gyakorlatilag felrobbantotta a nézőteret.”

2018. március 4., Körülöttem a világ

“Az olvasó persze már rég kitalálhatta, hogy tehát ilyen kivételes alkalom volt Donizetti operájának múlt pénteki premierje is: döntően a címszerepet éneklő és játszó Kolonits Klára jóvoltából. Pedig a bel canto operákról és a bennük fellelhető virtuóz szoprán szólamokról az a széles körben elterjedt (tév)képzet, hogy azok még az opera világán belül is steril képződményeknek ítélhetők. Az 1835-ös Lammermoori Lucia is ilyennek tűnhet első blikkre, vagy akár a sokadik pillantásra is, ha balszerencsénkre rossz előadásokkal találkozunk. „Rajongó férfi és idegbeteg nő / korcs nemzedéket szül, ez nem helyes pár” – állapítja meg a madáchi falanszter tudósa, s mintha Donizetti és librettistája, a Walter Scott nyomdokán haladó Cammarano is ezt az ítéletet előlegezné meg vadromantikus és oly tragikus kimenetelű történetével, melybe énekesi jutalomjátéknak és próbatétnek egy­aránt beillő szólamokat illesztettek. Csakhogy aztán jön egy nagy énekesnő, és a címszereplő csilingelő szólamáról kiderül, hogy az a kiválás vágyáról, reményéről és kudarcáról, az önmenekítő tébolyról s végül az én széthullásáról szól. Ilyen énekesnő volt hajdan Maria Callas: ő pántragikus nagy női példázattá emelte Lucia történetét, amely a díszítmények minimalizálásával is letaglózónak bizonyult. És ilyen énekesnő ma Kolonits Klára, aki viszont az ékítményekkel nem takarékoskodva, őrülési jelenetét pedig az eredeti F-dúrba visszaállítva, nemcsak Lucia áldozat voltát és egész spirituális lényét mutatta föl, de a kiszolgáltatott és zilált angyalalakként is közülünk való s az őrület örvényében is váltig kereső és küzdő embert is. Az erőszak fenyegetése, a kétségbeesés, az összeomlás, de éppígy a testi élménnyé váló, heves boldogság is mindig csupán egyetlen karnyújtásnyira van tőlünk: ezt tette érzékletessé Kolonits meleg árnyalatú, tiszta vonalrajzú és eksztatikusan virtuóz éneklése, s az előadás kétharmadában (így különösen az őrülési jelenetben) érzékeny gesztusokkal dolgozó játéka is. Ennek szólt a premierhez képest is szokatlanul lelkes, az előadást több ponton percekre megakasztó ünneplés, a taps által felszabaduló közönség zajos tüntetése.”

2016. november 20., Magyar Narancs, Ferenc László

“Ahogy illik, elsősorban Kolonitsról szóló laudáció jön: a tour de force alakítása az egész estnek fénypontja volt. Az affinitása és mély tudása bel canto iránt megkérdőjelezhetetlen: tökéletesen uralkodva a fényes szopránján, a legnehezebb futamokat és számos magas Esz-t hihetetlen könnyedséggel énekelte. Az őrülési jelenete, amit hátborzongató intenzitással eljátszott, egy iskolapéldának számít. (…) Az előadása teljesen szenzációs volt. (…)
Magyar Állami Operaháznak egy olyan magánénekesnője van Kolonits személyében, akire az egész bel canto újjászületését lehetne építeni: ő bizony képes lenne a nagy Donizetti-hősnőket életre keltetni.

2016. november 19., bachtrack.comGyárfás Orsolya 

“Kolonits Klára, ha lehet, még ennél is többet nyújt: a nemzetközi élmezőnnyel egyenértékű produkciót, melynek révén joggal arat hatalmas primadonnasikert. Operai jelenünk egyik legszebb története, hogy a pályafutása kezdetén szerepkörét nehezen megtaláló énekesnőből hogyan vált az elmúlt öt-tíz év során vokálisan minden technikai igényt kielégítő, gyöngyöző hangú, kellően szuggesztív színpadi jelenléttel bíró (és jelentős rajongótábort maga mögött tudó) belcanto-díva – s egyben szomorú látlelet, hogy a hazai operaélet mennyire nem tud (nem akar?) reagálni egy sztár születésére: elvégre az Operaház most először kínálta meg Kolonits Klárát rá kalibrált premier abszolút főszerepével. Ám jobb későn, mint soha – s ha már egyszer megtörtént, akkor lehetetlen, hogy a mostani művészi és közönségsikernek a jövőben ne legyenek konzekvenciái. }”

2016. december, MuzsikaBóka Gábor 

2016. november 26., “Új Zenei Újság”, Bartók Rádió, László Ferenc

“Ez egy olyan darab, és olyan címszerep, ami egyszerre tökéletes hangtechnikát és virtuozitást, illetve drámai kifejezést és hatásos színpadi megjelenést igényli – ami nem mindig jön össze. Ebben az esetben, Kolonits Klára tökéletes választásnak bizonyult.

Az énekesnő jól ismert a magyar operarajongók körében, jómagamnak többször is volt szerencsém hallani és dicsérni őt. De ebben a szerepben, jobban mint valaha, tudtunk igazán értékelni a tehetsége különböző oldalait: a hang ragyog, de semmilyen agresszivitás nélkül, ugyanakkor az összes nüansz, az összes mély és magas frázis tökéletes intonációval hangzik el. De ami leginkább lenyűgöző: ez előadása legnehezebb koloratúráktól (őrülési jelenet) leghalkabb, legédesebb szerelmi sóhajtásig (Verranno a te sull’aure) elképesztően kifejező, hangilag és színészileg egyaránt.”

2016. november 25., francianyelv.hu, Pierre Waline

“Lucia címszerepben Kolonits Klára énekelt. A drámai koloratúrszoprán a Magyar Állami Operaház egyik sztárja, csodálatos bel canto stílusával és végtelen fájdalomról szóló frázisaival. Luciáként tökéletes választásnak bizonyult: törékeny és kislányos, mint az üveg összetör ha megszakad a szíve. De a legnagyobb kihívás a szerepen belül egyértelműen az őrülési jelenet. Kolonits gyönyörű kecsességgel ajándékozta meg Lucia őrületét, a hangja könnyeden repül a legmagasabb regiszterben, elsöprő magas hangokban az egekig nyújt. Egyszerre bájos szerelemről és a szenvedés tengeréről szólt, ahogy keringőzött körbe a színpadot a megdöbbent tömeg előtt. A pillanat végtelennek tűnik: Lucia barátai és családja néznek ahogy a lány boldogan őrültnek tűnik, aztán egyre inkább kétségbeesve szenved, végül ömlik össze a színpadon.

2015. november 25., budapesttimes.hu, Kiára Árgenta

“Ezután sikerült meghallgatni az első szereposztást, akik jelentősen javítottak az előadás összhatásán (ismét bizonyítva, hogy az operában a legtöbb dolog az énekesen áll vagy bukik). Természetesen ebben Kolonits Klárának jutott a legnagyobb szerep, aki igen közel áll Lucia szerepének eszményi megformálásához. Hangja minden regiszterben kiegyenlítetten szólt, a magasságok még akár fekve sem okoztak neki problémát (a rendező igencsak próbára tette az énekesek különböző testhelyzetekben alkalmazható vokális képességeit). Különösen emlékezetes maradt, hogy az énekesnőnek nem csupán hangja szólt magával ragadó természetességgel a legnyaktörőbb futamokban is, hanem ezzel egy időben képes volt hitelesen megformálni a megőrülést.”

2016. december 9., Opera-Világ, Kondor Kata

“A címszerepet hozó Kolonits Klára ezúttal is fantasztikus alakítással, gyönyörűen árnyalt énekléssel örvendeztette meg a közönséget. Legnagyobb érdeme az énekespróbáló magasságok és ékítmények lenyűgöző megszólaltatása mellett, hogy vokális produkciója sohasem öncélú: mélyen azonosulva Lucia figurájával mindent a drámai kifejezés szolgálatába állít.”

2016. december 14., Kortárs Online, Péter Zoltán

“Röviden: tegnap a papírforma szerinti nagy siker volt, szűnni nem akaró tapsokkal több ária után is, még van három alkalom – feltétlenül érdemes megnézni Kolonits Klárát ebben az előadásban (is). A művész maga a csoda, ezt nem először állapítom meg, nem lenne túlzás akárhányszor ezt leírni, elképesztő könnyedséggel születnek meg a magasabbnál magasabb hangjai. Tegnap este ebben a bravúrszerepben ismét (az októberi önálló estje és a Bátori Mária után) – a zeneszerzői szándéknak megfelelően – vitathatatlanul dominált Kolonits Klára (ragyogott, tündökölt – lehetne még ezt fokozni, kellene is talán). Kolonits Klára nagy erőssége az, hogy a bravúros koloratúrákon túl, azok által (is), valóban láttatni tudja ezt a két tűz között vergődő, törékeny lelkű nőt, aki minden szimpátiánkat elnyeri. Akárhogy is, ha tudatosítjuk, ha nem – ennek a Lúcia alakításnak van mélysége, nemcsak magassága, sorsának drámaisága átjön.”

2016. november 19., mezeinezo.blog.hu, Makk Zsuzsanna

“Várhattuk és vártuk is, hogy Kolonits Klára Luciaként kisebbfajta csodát fog bemutatni, az eredmény mégis meglepő volt: a hangszépség, a technikai biztonság ezen foka még azokat is meglepte, akik Kolonits pályáját jó ideje figyelemmel kísérik. Alig hiszem, hogy az egész világon lenne ma koloratúrszoprán, aki ezt a szólamot nálánál jobban, vagy akár csak ugyanilyen szinten el tudná énekelni. Ritkán engedem meg magamnak, mert ritkán találok rá alkalmat, hogy ezt a jelzőt leírjam, de most örömmel állítom, hogy kénytelen vagyok: Kolonits Luciája hibátlanul tökéletes volt, és a legmagasabb világszínvonalat képviselte. Ami a zenei megközelítést illeti, Kolonits nem a sápadt, a Sors és bátyja gonoszságától üldözött tizennyolc éves kislányt látja és láttatja Luciában, hanem a szerelméért határozottan küzdő fiatal nőt. (Ilyen értelemben nagyon is rokon felfogású volt egy nappal korábban látott Gildájával.) Érett nőhöz érett hang párosul: Kolonits nem a Lina Pagliughi vagy Toti dal Monte-féle csicsergő Lucia követője, a hang teltségét, volumenét illetően a fénykorabeli, technikai korlátokat még nem ismerő Anna Moffóhoz, a zenei formálás tekintetében a figurát drámai KOLORATÚRKÉNT értelmező Beverly Sillshez hasonlítható. A szólam valószínűtlenül gazdagon díszített változatát énekelte, de szerencsére egyetlen percre se feledkezve el arról, hogy ezek a hangok, legyenek futamok vagy trillák, mindig a figura és a zene igazságát szolgálják.”

2015. május 6., momus.hu, ppp

“Az érdekházasságba kényszerített Lucia szerepében Kolonits Klára magával ragadó szenvedéllyel keltette életre a szerelmes lány figuráját. A nehéz koloratúra áriákat is oly könnyedén énekelte, hogy a visszafogottságáról híres helyi közönség kirobbanó tapssal ünnepelte a művészt.”

2015. április 26., Vas népe online, Kovács Ágnes, Cseh Gábor

“A két férfi főszereplő mókusriogató produkciója mellett nem mindennapi öröm volt a címszerepben brillírozó Kolonits Klárát figyelni. Vokális teljesítményének egyetlen futamában mélyebb artisztikus kvalitást hallottam, mint az említett urak egész estés produkciójában: biztos intonáció, mintaszerűen kontrollált matéria, kiválóan adagolt dinamika és igazi, nemes „szép éneklés”. “

2007. július 19.momus.hu,  Balázs Miklós

multimédia


Bel Canto Reloaded CD: Era desso il figlio mio


produkciók

2013 Copenhagen
Zenei vezető: Dinyés Dániel

kritikák

Erre a blokkra Lucrezia Borgia darabzáró cabalettájával teszi a fel a koronát Kolonits. Nem mondok sokat, ha azt állítom, hogy az általam ismert lemezfelvételek bármelyikével állja az összehasonlítást.

December 2014, Café Momus, Z. Tóth Antal

Lucrezia Borgia zárószáma is azt bizonyítja, hogy Kolonitsnak ott a helye a legnagyobb bel canto énekesnők között.

Február 2014, Kortárs, Péter Zoltán