multimedia


“Kolonits alakítása olyan lényeges, hogy muszáj kitérni rá. A második felvonás kétrészes őrülési áriájában sötét tónusban, szomorú hangon szólal meg. Ez jól érthető szándék, ám annál érdekesebb, hogy az orgánum a gyors részre se világosodik ki, ezzel jelezve, hogy a fölszabadulás csak látszólagos, a lélek mélyen továbbra is sötétség uralkodik. 3. felvonásban pedig jön a ‘poén’, amit ki lehet találni, de akkor is elemei erővel hat. Amikor Arturo elmondja: mégis őt szereti és kinyújtja felé a kezét, Vieni, vieni Kolonits hangjában fölragyog a napfény, az igazi boldogság fénye. Nem is beszélve a gyönyörűségesen elsöprő magas D-kről, amellyel Demuróval elragadtatásuk végtelenségét kifejezik. Hangjával és éneklésével Kolonits a bel canto legmélyebb titkaiba avat be, különleges lehetőségeit aknázza ki, megmutatja a stílus kivételes emberábrázolási lehetőségeit. “
“Tündököl, mosolyogva szórja a nyaktörő koloratúrákat, dallamívet, futamot, tartott magas hangot megejtő természetességgel állít a zene és a figura szolgálatába. Arcáról sugárzik, mennyire boldog, hogy ezt énekelheti. Hát, ha van ilyen Bellini-szopránunk, érdemes egy este kétszer is megőrülni! Neki és érte is.”

több kritika…

galéria: A Puritánok

[ps2id id=’reviews’ target=”/]kritikák

“Elvira szerepében a Magyar Állami Operaház kiváló szopránja, Kolonits Klára most mutatta fel tudásának szinte minden gazdagságát és magával ragadó hangi szépségét. (…) A közelmúltban Belcanto lemezt is megjelentető Kolonits hihetetlen drámaisággal és erővel formálta meg hangilag és színészi alakításban is Elvirát, s ugyanakkor a belcanto lírai finomságai is tökéletesen megszólaltak, a művésznő is legjobb formáját hozta.
Az érzelmek gazdag áramlása volt az ami mind zeneileg, mind színészileg is egészen katartikussá tették Kolonits Klára Elvira alakítását, melyet nem véletlen brávózott és tapsolt meg a közönség.”

2017. június 6.koncertvisszhang, Kovács Attila

“Kolonits Klára Pécsett elsősorban az összetett figura (tehát Elvira és Callas „növendéke”) lelki vonulatára koncentrált. Kolonits Elvirája szélsőségesen hullámzik, s mindent elképesztő mélységgel él meg. Az elhagyatottságot és a szerelmet, a révületet és a szárnyaló boldogságot egyaránt. A hangi megvalósítás perfekcióján átsüt az egyéniség sokszínűsége. A virtuozitás nála csak eszköz, hogy a drámát kibonthassa. Színpadi játékára egyetlen szó az igazán jellemző: sugárzó. A néző hitetlenkedve figyeli, hogy nem egy évek során kiérlelt alakítást lát.”

2017. május 27., momus.hu, Tóth Antal

“Kolonits alakítása olyan lényeges, hogy muszáj kitérni rá. Ő a színpadon nőiesebb jelenség, mint angol kolléganője, s ettől a szerelem komolyabb tétet kap. Alakításából pedig világossá válik, hogy Elvira a történet során nő föl. Az első felvonásban kislányosan játékos, máskor meg dacos, durcás. A második felvonás kétrészes őrülési áriájában sötét tónusban, szomorú hangon szólal meg. Ez jól érthető szándék, ám annál érdekesebb, hogy az orgánum a gyors részre se világosodik ki, ezzel jelezve, hogy a fölszabadulás csak látszólagos, a lélek mélyen továbbra is sötétség uralkodik. A koloratúrás futamokban merész, szokatlan, szinte disszonáns ugrásokkal jelzi az elme megbomlását. A 3. felvonásban pedig jön a ‘poén’, amit ki lehet találni, de akkor is elemei erővel hat. Amikor Arturo elmondja: mégis őt szereti és kinyújtja felé a kezét, Vieni, vieni Kolonits hangjában fölragyog a napfény, az igazi boldogság fénye. Nem is beszélve a gyönyörűségesen elsöprő magas D-kről, amellyel Demuróval elragadtatásuk végtelenségét kifejezik. Hangjával és éneklésével Kolonits a bel canto legmélyebb titkaiba avat be, különleges lehetőségeit aknázza ki, megmutatja a stílus kivételes emberábrázolási lehetőségeit. Az énekesnő meleg hangja és emberi lénye miatt is minden szereplővel intenzívebb kapcsolatba került. Érintések, tekintetek, kézmozdulatok szövik a viszonyokat. Kolonits nyitottsága nagyobb hangsúlyt ad Popova-Callas figurájának is, aki ezúttal Elvira lelke másik felének tűnik.”

2017. május 26., tiszatajonline.hu, Márok Tamás

“Kolonits Klára varázsol: hihetővé, átélhetővé teszi az őrület és a normalitás közti folyamatos ingázást, részben az irrealitást súroló vokális futamok fölényes megvalósításával, részben előadói szuggesztivitásával. Mivel éneklésének módja végtelenül természetesnek tűnik, elfogadjuk, hogy annak tartalma is az – és eszünk ágában sincs berzenkedni a történet ellen, realista szemmel bírálni azt, amit nincs értelme így vizsgálni. Már a közelmúltban kiadott CD-lemeze is világossá tette, hogy Kolonits Klára vokális szempontból a csúcson van, és végre megtalálta igazi szerepkörét is. Mostani Elvirája nem pusztán kiemelkedő művészi élmény, de egyben imperatívusz is az összes hazai zenés színház vezetőinek: íme, egy énekesnő, akire repertoárt lehet, sőt kell építeni.”

2015. augusztus 21.operavilág.netBóka Gábor

” Ha Kolonits Klára 180 évvel korábban születik, Bellini bizonyára írt volna a hangjára néhány főszerepet. Így a meglévőkben tündököl, mosolyogva szórja a nyaktörő koloratúrákat, dallamívet, futamot, tartott magas hangot megejtő természetességgel állít a zene és a figura szolgálatába. Arcáról sugárzik, mennyire boldog, hogy ezt énekelheti. Hát, ha van ilyen Bellini-szopránunk, érdemes egy este kétszer is megőrülni! Neki és érte is.”

 2015. augusztus 15., tiszatajonline.hu, Márok Tamás