La perle d’Hongrie

Forum Opéra, Jean Michel Pennettier, augusztus 2017

Nem készült sok ilyen lemez, amelyik kizárólag a 19. század eleji romantikus olasz operarészleteket tartalmazza (amiket, egyszerűsítve, bel canto operáknak hívunk). Azok közül még kevesebb olyan született, ami tényleg izgalmas, emiatt a stílus rajongói főleg a régi bel canto előadók mellé teszik le a voksukat – tehát a Kolonits Klára lemeze valóban egy kivétel a gazdag, változatos, nehéz műsorával, a művésznő nagyszerű előadásában.
A lemezt a Sevillai borbély nyitja. A Rosina szerepét, annak dacára hogy kontraaltnak szánt a szerző, gyorsan kisajátították a koloratúrszopránok – egyesek néha túl nagy előadói szabdsággal is éltek a partiturával szemben. Legendává vált a Rossini megjegyzése egy ilyen “Una voce poco fa” előadása után: “Ez nagyon szép, Madame, de ki írta?”. Kolonits nagyon stílusosan (az utolsó, anakronisztikusan tartott magas hang kivételével) és túlzások nélkül díszíti az áriát, bár az interpretációjából – minden tisztelettel – paradox módon hiányzik némi bolondság. Talán ez kissé vegyessé teszi a benyomást.
Linda di Chamounix áriája-cabalettája viszont örvendetes variációk és díszítések fesztiválját kínálja. Ennek a semiseria szerepnek méltó interpretációjával, a művésznő a kitűnő elődök sorába érkezett: Mariella Devia és Edita Gruberova közé.
A felvételnek kétségtelenül az egyik csúcspontja Odabella belépő jelenete. Az éneklése ritka biztonságával és szabadságával Kolonits izgalmas módon felhívja a figyelmünket arra, hogy fiatal Verdi gyökerei nincsenek messze a bel canto stílusától (ugyanabban az időszakban még mindig alkotott Donizetti). Ennek a repertoárnak másik példája a Macbeth első változatából származó, nagyon ritkán és szinte először a megfelelő eszközökkel énekelt “Trionfai” – nem túl gyakran lehet hallani Verdi sorait variációkkal telten és még ritkább, hogy meggyőző variációkkal – Kolonits ebben az esetben igazi teljesítményt ér el, felfrissítve Verdi első operáinak lehetséges értelmezését anélkül, hogy hűtlenné válna a stílusához.
A Puritánok őrülési jelenete bővebb introspekciót igényelne: olvasása makulátlan, habár kicsit távolságtartó. A variációk eredetiek, egy nagyon érdekes, egyedi végső kadenciával az utolsó katarzis előtt. Anna Bolena és Lucrezia Borgia jelenetei abszolút izgalmasak: úgy néz ki, hogy a művésznőnek ezek a trillák, gyors futamok, staccato-k szinte gyerekjáték-számba mennek, és ha volumén nem mindig elegendő, ezt is szívesen megbocsájtunk. Kolonits tökéletesen variálja a különböző hangulatokat Bolena őrülési jelenetében, végig az izzó, talán kicsit túl gyors tempójú cabalettához. Így ha folytatni szeretnénk a hasonlóság-keresés játékát, nem Joan Sutherland, hanem inkább Beverly Sills felé fordulnánk (szebb, de kicsit halványabb hangszín miatt)
Nem lenne azonban igazságos csak egy vokális fenoménnek, kadencia gyártó gépnek tartani a magyar szopránt – a lassú áriák szintén nagyon sikeresek, ha néha hiányoznak is az árnyalatok, ezt mindig a szöveg pontos hangsúlyozása kárpótolja. Bellini Romeó és Júlia című operájából származó “Oh, quante volte” vagy a Giselda imája, szép pianókkal és magas diminuendókkal, gyönyörű emberábrázolási költészetet példái.

A kifogástalan zenekart és kórust Dinyés Dániel hatékonyan vezényli – bár ebben a miliőben tapasztaltabb karmester még magasabb szintre emelt volna a lemezt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük