Lucia 2016 – kritikák

Lucia 2016 – kritikák

with Nincs hozzászólás
 NEWER

NEWS

OLDER

Hallgasson meg – 2016. November 26, “Új Zenei Újság”, Bartók Rádió, László Ferenc

“A címszerep zavarbaejtő csúcsa, amikor Lucia – újdonsült férjének megölése után – földöntúli boldogságot képzel maga köré. Kolonits Klára az Őrülési jelenetnek ezt a részét még lágyabb legatóval, még édesebb hangszínnel énekli, mint szerelmi kettőst. A néző megnyugszik, hogy ez a lány megtalálta boldogságát – és megborzong, hogy mindez csak a transzcendens világban, egy véres gyilkosságon túllépve lehetséges. Kolonits fürdik a fölnehezített szólamban, az értelmesített női sorsban. Csak visszafogottan díszít, futamai követik hangulatának hullámzását. És fürdik a vérben is. Ám túlvörösített alakja zenei és drámai hitelt kap. A trillák a realitáson túli világot, a magas hangok az istenihez való közelségét szimbolizálják. Viszontagságos úton jut el idáig. Már bemutatkozó áriájában labilis, sebezhető lánynak mutatkozik. Aztán élete férfijai – ahelyett, hogy gyámolítanák – nagy terheket raknak vállára. Ashton nyíltan ki is mondja: rossz oldalra álltam és csak az menthet meg, ha te hozzámész Arturóhoz. Az erős báty saját hibáját gyönge húga föláldozásával akarja megváltani. Ám hősnőnk nem kap megértést és támogatást szentéletű nevelőjétől, Raimondótól sem, ő is benyalja Edgardo hűtlenségéről szóló mesét. Igaz, Lucia is elkövet egy sorshibát: Edgardót lebeszéli róla, hogy bátyja elébe álljon és megkérje a kezét. A férfi vétke persze, hogy ezt elfogadja és nagyravágyó hímként messzi útra kél, szerelmét magára hagyja. Kolonitsról tudtuk, milyen kitűnő énekesnő. Ám az alakítás és az éneklés tudatosan épített íve mégis szíven üt. A művészi nagysághoz nem lehet hozzászokni, működését nem lehet kiszámítani, mindig megtisztító élmény találkozni vele. (Kolonits bravúros éneklése nyomán régi szokás éledt újra: operarajongói körökben divat lett bejárni az Őrülési jelenetre. A műfaj és a művész rajongói estéről estére ellenállhatatlan vágyat éreztek, hogy ismét meghallgassák a hihetetlent és kifejezzék elragadtatásukat csodás teljesítménye iránt. Beszámolók szerint kedvencük estéről estére makulátlan énekléssel, ám új és új nüanszokkal jutalmazta őket, a nagy szólót végül pedig egy lehengerlő magas F-fel zárta. Ami csak az operaszínpadon tapasztalható, hosszú, elragadtatott ünneplést hozott magával. Valahogy így képzelhető énekes és szerep, művész és alkotó, közönség és előadó közötti termékeny párbeszéd.)
Mostani csodás Luciájával Kolonits beiratkozott a magyar operatörténet kitörölhetetlen alakításai közé. Székely Fülöp királya, Svéd Renatója, Marton Turandotja, Simándy Bánkja mellé került. Mindenkinek így kell gondolnia rá, így kell számolnia vele.”

2016. December 23., Tiszatáj, Márok Tamás

“Kolonits Klára a nemzetközi élmezőnnyel egyenértékű produkciót nyújt, melynek révén joggal arat hatalmas primadonnasikert. Operai jelenünk egyik legszebb története, hogy a pályafutása kezdetén szerepkörét nehezen megtaláló énekesnőből hogyan vált az elmúlt öt-tíz év során vokálisan minden technikai igényt kielegító, gyöngyöző hangú, kellően szuggesztív színpadi jelenléttel bíró (és jelentős rajongótábort maga mögött tudó) belcanto-diva – s egyben szomoró látlelet, hogy a hazai operaélet mennyire nem tud (nem akar?) reagálni egy sztár születésére: elvégre az Operaház most először kínálta meg Kolonits Klárát rá kalibrált premier abszolőt főszerepévek. Ám jobb későn, mint soha – s ha már egyszer megtörtént, akkor lehetetlen, hogy a mostani művészi és közöségsikernek a jövőben ne legyenek konzekvenciái.”

2016. December, Muzsika, Bóka Gábor

“A címszerepben Kolonits Klára nem egyszerűen fölényesen győzi a rettentő szólamot, hanem együtt él vele. Előadásában sajátunknak tudjuk megélni tragédiáját, az önös családi érdekek mentén kezelt kollektív elnyomást. Egy mélyelemző analitikus pontosságával vezet végig bennünket azon az úton, ami a felhőtlen boldogságtól (2. kép eleje) a tragédia előtti pillanatig (4. kép vége) követi a dráma, a megőrülés kibontakozásának félelmetes stációit. Ez a folyamat persze az Őrülési jelenetben (5. kép) ér fel a csúcsra, de nem elsősorban a fantasztikus énekteljesítmény, a tartott és átmenő F-ekkel tarkított elképesztő virtuozitás miatt, hanem mert mindezt egyetlen dolog, a KIFEJEZÉS szolgálatába tudta állítani.
Az Őrülési jelenet egy teljesen más dimenziót jelentett, túllépve mindenen, a díszletmizérián, a hazai operai állapotokon és a zenei világ nyűgein, egy minden korban tiszteletet parancsoló eredmény került az asztalunkra. A második előadásra ez – ha lehetséges egyáltalán – még tovább fokozódott, még feszesebb, még kiélezettebb lett. Ha csak egyvalamit vihetnék magammal a 2016-os évből a magam kicsiny operai szigetére, az biztos Kolonits Luciája lenne.
Sokat beszélgetünk arról, hogy mi jelent manapság sikert, elismerést az opera műfajában. Az Őrülési jelenetet megszakító kerek 90 másodperces vastaps 2016-ban olyan rekord, melyre sokan és sokáig fogunk emlékezni.”

2016. November 26, “Saját Naprendszerünk, saját Napunk” momus.hu, Z. Tóth Antal

“Ennek a darabnak a címszerepe egy olyan énekesnőt igényel, aki ez énektechnikáján, drámai kifejezésén és a színpadi megjelenésén egyformán uralkodik. Ez nem egy könnyű feladat, de Kolonits Klára igen szerencsés választásnak bebizonyult. A magyar közönség számára jól ismert művésznőt én is többször hallottam és dicsértem, de Lucia szerepében a sokoldalú tehetségét még jobban tudta mutatni, mint eddig bármikor. A hangja nagy, erős – de abszolút nem agresszív, ugyanakkor minden fekvésben levő futamokat, nüanszokat tökéletes intonációval adja elő. Ami ennél is fontosabb, az őrülési jelenet akrobatikus kadenciáit és lírai, érzelemteli dallamokat (mint a Verranno a te sull’aure) ugyanazzal a biztonsággal képes elénekelni. És mindabban nagyon kifejező akár az éneklése, akár a játéka. Természetesen az őrülési jelenet az, amire közönség nagy része izgatottan várja az egész estén át – és ami történt, az Budapesten ritka dolog: a jelenetet többperces vastapssal, brávókkal jutalmazott a közönség. “

2016. November 25., francianyelv.hu, Pierre Waline

“Kolonits Klára, drámai koloratúrszoprán, a Magyar Állami Operaház egyik csillaga, csodálatos belcanto stílusában és hektárnyi fájdalommal teli frázisokban énekli Lucia címszerepét. Tökéletes megtestesítője a szerepnek – törékeny és fiatalos, szilánkokra hasad mint az üveg, ha törik a szíve. De a szerep legnagyobb kihívása a harmadik felvonásbeli, híres őrülési jelenet. Kolonitsnak köszönhetően, Lucia könnyeden és gyönyörűen süllyedt az őrületbe, ahogy a hangja minden erőfeszítés nélkül az égig nyújtózva, elképesztő magasságokba szárnyalt. Csodálatos szerelemről és tengernyi fájdalomról szólt, haláltáncot járt a megdöbbent tömeg előtt. E furcsa pillanat végtelennek érződik: Lucia családja és barátai nézik, ahogy boldognak tűnő őrületben lép be közéjük, aztán kétségbe esik és a végen összeömlik. Nincs is szükség a díszletre, a szereplők tömege azzá válik – folyton mozgó kompozíció, megrémült és összezavart az elején szomorú Luciáról, és majd őrült Luciáról”

2016. November 25., budapesttimes.hu, Kiára Árgenta

“… a bel canto operákról és a bennük fellelhető virtuóz szoprán szólamokról az a széles körben elterjedt (tév)képzet, hogy azok még az opera világán belül is steril képződményeknek ítélhetők. Az 1835-ös Lammermoori Lucia is ilyennek tűnhet első blikkre (…) Csakhogy aztán jön egy nagy énekesnő, és a címszereplő csilingelő szólamáról kiderül, hogy az a kiválás vágyáról, reményéről és kudarcáról, az önmenekítő tébolyról s végül az én széthullásáról szól. (…) ilyen énekeső ma Kolonits Klára, aki (…) nemcsak Lucia áldozat voltát és egész spirituális lényét mutatta föl, de a kiszolgáltatott és zilált angyalalakként is közülünk való s az őrület örvényében is váltig kereső és küzdő embert is.
Az erőszak fenyegetése, a kétségbeesés, az összeomlás, de éppígy a testi élménnyé váló, heves boldogság is mindig csupán egyetlen karnyújtásnyira van tőlünk: ezt tette érzékletessé Kolonits meleg árnyalatú, tiszta vonalrajzú és eksztatikus éneklése, s az előadás kétharmadában (így különösen az őrülési jelenetben) érzékeny gesztusokkal dolgozó játéka is. Ennek szólt a premierhez képest is szokatlanul lelkes, az előadást több ponton percekre megakasztó ünneplés, a taps által felszabaduló közönség zajos tüntetése.”

2016. November 25., Magyar Narancs, László Ferenc

“Ezután sikerült meghallgatni az első szereposztást, akik jelentősen javítottak az előadás összhatásán (ismét bizonyítva, hogy az operában a legtöbb dolog az énekesen áll vagy bukik). Természetesen ebben Kolonits Klárának jutott a legnagyobb szerep, aki igen közel áll Lucia szerepének eszményi megformálásához. Hangja minden regiszterben kiegyenlítetten szólt, a magasságok még akár fekve sem okoztak neki problémát (a rendező igencsak próbára tette az énekesek különböző testhelyzetekben alkalmazható vokális képességeit). Különösen emlékezetes maradt, hogy az énekesnőnek nem csupán hangja szólt magával ragadó természetességgel a legnyaktörőbb futamokban is, hanem ezzel egy időben képes volt hitelesen megformálni a megőrülést.”

2016. December 9., Opera-Világ, Kondor Kata

“Ahogy illik, elsősorban Kolonitsról szóló laudáció jön: a tour de force alakítása az egész estnek fénypontja volt. Az affinitása és mély tudása bel canto iránt megkérdőjelezhetetlen: tökéletesen uralkodva a fényes szopránján, a legnehezebb futamokat és számos magas Esz-t hihetetlen könnyedséggel énekelte. Az őrülési jelenete, amit hátborzongató intenzitással eljátszott, egy iskolapéldának számít. (…) Az előadása teljesen szenzációs volt. (…)
Magyar Állami Operaháznak egy olyan magánénekesnője van Kolonits személyében, akire az egész bel canto újjászületését lehetne építeni: ő bizony képes lenne a nagy Donizetti-hősnőket életre keltetni.”

2016. November 19., bachtrack.com, Gyárfás Orsolya 

“A címszerepet hozó Kolonits Klára ezúttal is fantasztikus alakítással, gyönyörűen árnyalt énekléssel örvendeztette meg a közönséget. Legnagyobb érdeme az énekespróbáló magasságok és ékítmények lenyűgöző megszólaltatása mellett, hogy vokális produkciója sohasem öncélú: mélyen azonosulva Lucia figurájával mindent a drámai kifejezés szolgálatába állít.”

2016 December 14., Kortárs Online, Péter Zoltán

“Röviden: tegnap a papírforma szerinti nagy siker volt, szűnni nem akaró tapsokkal több ária után is. A művész maga a csoda, ezt nem először állapítom meg, nem lenne túlzás akárhányszor ezt leírni, elképesztő könnyedséggel születnek meg a magasabbnál magasabb hangjai (…) Tegnap este ebben a bravúrszerepben ismét – a zeneszerzői szándéknak megfelelően – vitathatatlanul dominált Kolonits Klára (ragyogott, tündökölt – lehetne még ezt fokozni, kellene is talán). Kolonits Klára nagy erőssége az, hogy a bravúros koloratúrákon túl, azok által (is), valóban láttatni tudja ezt a két tűz között vergődő, törékeny lelkű nőt, aki minden szimpátiánkat elnyeri. Ennek következtében mi nézők haragudhatunk az összes férfire, aki körülötte van és befolyásolni akarja, megfontolhatjuk, hogy mennyire tipikus ez a helyzet, hogy valaki jobban akarja tudni, hogy az általa szeretett embernek mi a jó és szeretetből romlásba dönti – de akár az is előfordulhat, hogy az énekes hangjából áradó szépség hatása alá kerülünk és egyszerűen csak élvezni fogjuk elandalodva a zenét. Akárhogy is, ha tudatosítjuk, ha nem – ennek a Lúcia alakításnak van mélysége, nemcsak magassága, sorsának drámaisága átjön..”

2016. November 19., mezeinezo.blog.hu, Makk Zsuzsanna 

Leave a Reply