Norma – Toulouse 2019

with Nincs hozzászólás

bellini • norma • toulouse

szeptember 27. 20:00

Théâtre du Capitole, Toulouse, France

október 6. 15:00

Théâtre du Capitole, Toulouse, France

Csak attól,hogy egy másik főszereplő lépett színre, megváltozott az egész előadás dinamikája. Kolonits Normája egy érzékeny nő, akit megfosztottak a szerelmétől. A végére egészen közel kerül Adalgisához – amolyan kishúgához, aki mindenben Norma példáját követi – a legjobb és a legrosszabb értelemben is. Kolonits mint nő kevésbé harcos, mint papnő pedig nem az erőszakkal, hanem finomabb eszközökkel nyeri el a nép tiszteletét. A puhaság, amivel énekli a Casta Divát, jól beleillik az előadói praxisba. Duettek és tercettek sokkal kiegyensúlyozottabbak, a szereplőkkel való viszonya közvetlenebb. Talán nem azonnali kiütéssel hat – inkább tudatos építkezéssel, az egész előadás folyamán megfogalmaz egy nőt, egy szeretőt és egy édesanyát. A fő célja egyértelműen az, hogy visszanyerje Pollionét, és így megmutatja a másik oldalát is: a népét manipuláló, gyerekeket feláldozni kész, elszánt figurát. Egy összetett Normát, igazi csipkemunkát kaptunk Kolonitstól. Az egyetlen, amit sajnálom, hogy ebben a produkcióban, a második felvonásban a partitura alacsonyabb verziójában nem kapott talán elég lehetőséget arra, hogy a művészetét, bel canto tudását, koloratúrkészséget és a háromvonalas regiszterét megfelelően mutassa. Aki kíváncsi rá, mindenképpen keresse az interneten elérhető videókat, vagy a Bel Canto Reloaded című CD-lemezét.

október 9., Toute la Culture, Paul Fourier

Kolonits Klára, aki nagyon helyesen drámai koloratúrszopránnak definiálja magát, kimagasló, példaértékű muzikalitással és vokális kvalitásokkal rendelkezik – a legszebb oldalait rögtön a Casta diva szívbemarkoló, imaszerű interpretációjában vagy a tökéletes Adalgisa-duettekben mutatja meg. A művésznő rugalmas, virtuóz hangja, biztos bel canto technikának köszönhetően, az egész előadáson át chiaroscuro árnyalatokban csábítja a közönséget. Főleg a felső regisztere fényes, ritka kifejező szépségű. Igazi drámai-koloratúr oldalát fantasztikus díszítésekben mutatja meg (első Adalgisa-duett), koronázva az első felvonást egy csodálatos háromvonalas záróhanggal. A Normája harcos, de mélyen emberi, főleg a gyerekekről szóló víziójában (akiknek a jelenlétét ebben a produkcióban egy videó jelezte).

szeptember 30. 2019, Olyrix, José Pons

Kolonits Klára Norma szerepében érzelmi csúcsokra visz minket: már az első pillanatban, a titokzatos Casta Diva-ja alatt, éreztünk, hogy valami nagy, fontos pillanatnak vagyunk tanúi. Az első felvonást záró tercettben remegek, mezza voce-val énekelt Qual cor tradisti alatt sírok a hatása alatt, “son io” és azt követő Oroveso-duett szintén lenyűgöző. Valóban azt hiszi, hogy megmenekülhet a sors kegyetlenségétől, és ha világossá válik számára, hogy ez lehetetlen, és hogy itt a vége, vele együtt sírunk. A mozdulatok nemessége, a tekintet intenzitása, az árnyalatok ritka gazdagsága… A hang nagyon egyedi és ritka színű, a pianók dúsak és finomak, a díszítések tökéletesen folyékonyak (a kromatikus futamok ugyanúgy, mint a trillák). Adalgisa-duettekben a két hang közti harmónia valóban csodás. Az első felvonás fináléja kellő indulattal hangzik el, de az összes magas hang tökéletesen tiszta.
Ha módotokban áll, menjetek megnézni és megélni a Norma tragédiáját – ha így elő van adva, az ember teljesen oda van érte.

szeptember 28. 2019, CarayonK, Kévin Carayon

Klára Kolonits – l’étoile de Danube | Kolonits Klára – a Duna csillaga

A 2019/2020 évadnyitás Theatre du Capitole-ban olyan izgalmat ad, ami után az ember nehezen tér magához, mint egykor Roberto Alagna vagy Juan Diego Florez debütálásai után. Most Christophe Ghristi bemutat egy magyar énekesnőt, akinek a nevét sem ismertem: Kolonits Klára.
Az énekesnő, aki évek óta a Magyar Állami Operaház szólistája, nem nagyon kalandozott el a Duna partjairól. Így a magyaroknak jut tehát rendszeresen Traviatája és Elvirája, vagy például az Éj Királynője, és ne felejtsük el a fölényes Luciáját. Boldog magyarok! Boldogok, mert nagyon ritkán hallható manapság egy ilyen kvalitású hang: gömbölyű és jól projektált az egész (több mint nagy) terjedelmében, muzikalitás, stílus, hosszú levegő, gyémánt fényű hangszín, mesteri színek és díszítések, lélegzetállító (számunkra mindenképpen) virtuózitás, a nagy és mozgékony lírája vetítőereje.
Egy antológiaszerű alakítást nyújt, és olyan autoritással uralkodik a druida papnő szerepe halálos tesszituráján, amely eszünkbe juttatja a nagyon fiatal Joan Sutherlandot. Várva a visszatérését a Capitole színpadára, aminek kétségtelenül meg kell történnie, mindenkinek ajánlom a szóló koncertjét kedden október 3án. Kötelező műsor!

szeptember 30. 2019, Classic Toulouse, Robert Pénavayre

A szereposztás valami csoda. Norma diadalmasan visszatér a toulouse-i színpadra nem egy, de két címszereplővel. A szerepek szerepében két olyan énekesnőt láttuk, aki – mindegyik a saját kvalitásaival – nyugodtan megtarthatja ezt a darabot a repertoárjában. A vokális adottságok elsőrangúak – ahogy a fölényes cantilena, virtuóz futamok és drámai kitörések kívánnak. Mind a két énekesnő zavarba ejtő könnyedséggel szárnyal fel a felső regiszterbe (eredeti hangnemben éneklik a Casta diva-t), és mind a kettő virtuóz képességgel rendelkezik (az egyik inkább, mint a másik, de nem mondjuk ki, hogy melyik). A hang, karakteréhez képest, nagy drámai erejű. Az már hab a tortán, hogy mind a drámai, mind a virtuóz kitörések egyértelműen lélekből fakadnak, mély és sokszínű színpadi érzékkel.

szeptember 29. 2019, Culture 31, Michel Grialou

Kolonits Klára Normájában a hangszín puhaságát, a frazeálás finomságát és a levegők hosszúságát csodálhattuk meg. Világos szépsége sok fényt adott a záró duettnek, ahol Norma jósága és áldozata a leggyönyörűbb frázisokban ölt testet. Norma-Istennő ebben a Kolonits-inkarnációban puha és fénylő gyönyörűség, órási érzelmi kifejezéssel

október 11. 2019, Classique News, Hubert Stoecklin

A Casta diva ragyogó eksztázisában szárnyal fel (az a trilla!). A hangja alsó regisztere vékonyabb (mint a Sills-e), közepe kontúros, izgalmas, a felső pedig arany és puha, mind a száz árnyalata szabad és meleg fényű (könnyen el tudjuk képzelni a Puritánokban). Az érzékeny olvasatában Norma főleg emberi és sebezhető oldalát mutat, “Oh non tremare” inkább fájdalmat mint bosszút jelent, és “Son io”, az egész finálé katarzisával együtt, egészen fantasztikus.

szeptember 30. 2019, Diapason, Jean-Philippe Grosperrin

Jó ideje számoltam már vissza a napokat az elmúlt hétvégéig, amikor végre élőben hallhattam egyik kedvenc művészem Normáját.

Kolonits egy emberközeli, a fájdalmában a reményét tán nem teljesen elvesztett, másokban még szeretet találó papnőt mutatott. Az ezt követő Casta Diva konzisztensen követte ezt a vonalat: a magyar Norma, mintha tán tudomást se venne a körülötte álló követőitől, egy teljesen introspektív imát énekelt, puhább hangütéssel. A felvonás fináléjához közeledve, miközben Adalgisa elbeszéli szerelembe esésének történetét, Kolonits arca hamar felragyog és elönti az őszinte boldogság. Pollione megjelenésekor Kolonitsról egy reményvesztett alabástromszobor képe maradt meg emlékezetemben, egy megcsalt asszony kimondhatatlan fájdalmával arcán. Talán csak most tudatosult benne, hogy a római végleg elhagyta? A második felvonás elején Norma, a teljesen fekete, üres színpad közepén ülve és a gyermekek ruháját/pólyáját szorongatva, megindítóan mutatta be a papnő kétségbeesett vívódását, majd annak Adalgisával való kibékülését. A Mira, o Norma volt az első pont, ahol biztosan elkezdtem érezni, hogy az én Normám Kolonits Klára lesz. Az az ív, ahogy a színpad közepén összetörten, leszegett fejjel ülő Norma lépésről lépésre eljut a megkönnyebbülésig/boldogságig – csodálatos karakterábrázolás. A harcba hívásban Kolonits művésznő hamar „lekapta” kezét és egy olyan hajigazítást csinált, ami azt sugallta, hogy néhány másodperccel döntése után meg is rettent annak következményeitől. Nem tudom, hogy utóbbi mozdulat mennyire volt szándékos, minden esetre a szereppel való teljes együttlélegzésre utal. Ha jól tudom, Schopenhauer a Norma zsenialitását abban látja, hogy a néző teljesen elveszíti életkedvét a Qual cor tradisti résznél. Azt kell mondjam, ezek szerint nem látott Kolonits Klárához fogható művészt életében a szerepben. Ami az In mia man alfin tu sei alatt történt, már azért a bruttó 8 percért megérte volna Toulouse-ba utazni. Ahogy eljutunk a Polliónéhoz a szeretetre vágyó arccal simuló papnőtől addig, hogy a hadvezér a lábai előtt hever és Norma kérdezi ’Preghi alfine? Indegno! È tardi’, végül egészen a duett zárlatáig – hát, ez maga volt a MŰVÉSZET. Végig libabőr, a kettős második részében még a szemem is bekönnyezett. Teljes érzelmi K.O.. Ezek után a Qual cor tradisti már csak meggy a torta habján. Norma végül pedig a színpad elejére jön, miközben a háttérben felcsapnak a lángok…a magyar szoprán mint egy angyallá vált, megtisztuló papnő marad meg utolsó képként emlékezetünkben. Amikor ezek után Norma egyedül kijött a függöny elé, a színház valósággal felrobbant…

Kolonits mesteri díszítései, leheletfinom megszólalásai az ő Norma-képét tették teljesen hitelessé. Többször a 20. század első felének historikus koloratúraszoprán felvételeken hallható mellregiszterére emlékeztetett a rendkívül hatásos hangképzés. Végezetül pedig, az egyik olasz barátom külön kiemelte, hogy a magyar szoprán olasz kiejtése jelentősen jobb volt.

október 8. 2019, momus.hu forum

Leave a Reply