Melinda

Erkel Ferenc: Bánk Bán

Budapesti előadásokban altatószerűen énekeltem „Élt régen egyszer, két kismadár” – áriát, simogattam a gyerek (Kitti, utána Zizi) arcocskáját, magamhoz öleltem, ő a kis kezével megmarkolta az ingemet, és éreztem, ahogy a kis teste ellazul és egyre nehezebb lesz. Elaludt, vagy valami alváshoz nagyon hasonló állapotba került, így könnyedén felnyalábolhattam és lefektethettem a földre. A jelenet folytatásában, ahol nyilvánvalóvá válik, hogy Melinda hallucinál és az áriában emlegetett madárka voltaképpen a saját vergődő lelke, Kitti a gyermekek őszinte reakciójával kinyitotta a szemét, és elhúzódott tőlem. Zizikének elmondták, milyen zenei végszóra kell „álmából” felpattannia, és a karomba ugrania, azt is hibátlan időzítéssel oldotta meg. Ekkor hűltem először el azon, mennyire tökéletesen bele tudnak a gyerekszereplők helyezkedni a zenébe. Szegeden szó sem volt elaltatásról, egy érdeklődő és aggódó gyermeknek kellett elmondanom, „madár-nyelven”, mekkora tragédia ért engem. Zsombor elhelyezkedett, rám nézett az elképesztően értelmes és hatalmas barna szemeivel, és számomra megszűnt a színpadi „teljesítés”. Éreztem, nem vehetem le róla a tekintetemet – bíznom kellett Pál Tamásban, hogy lekísér – mert a színpad azon pontján én valóban nem láttam, nem hallottam semmit, nem is tehettem mást, mint belekapaszkodtam azokba az egyre mélyülő szemekbe, és csak énekeltem, halk és puha hangon, hogy nehogy elillanjon a varázs. Ekkor Zsombor tekintetében és az éppen csak mosolyra húzódó ajkain megjelent a részvétnek és együttérzésnek egy olyan kifejezése, amit felnőtt, férfi partnereknél is csak ritkán tapasztaltam