“Fiordiligi Kolonits Klára régi szerepe, mégis üdítően más volt, mint a korábbi előadásokban. A legnagyobb utat járta be, hiszen a könnyeden csacsogó, kicsit felületes, csokoládéfüggő teremtés egyszer csak átcsapott az ellenkező végletbe: kitárta elénk mély és érzékeny lelkének legféltettebb titkait. Arra gondolok, amikor Fiordiligi egyrészt meghasonul a lelkétől idegen megcsalatástól, ugyanakkor pedig rádöbben, hogy élete szekerét Ferrandohoz kell(ene) kötnie. Nagy meglepetést jelentett, hogy mennyire testhezálló módon bújt bele a „rendezői önkény nyomán” a különböző szituációk kínálta szokatlan helyzetekbe. Soha eddig nem is sejtett clownsággal lubickolt a parodisztikus jelenetekben, egyértelműen bizonyítva, hogy lenne mit keresnie a prózai területen is. Azon ritka operai alakítást láthattuk, ahol már a tökéletes technika és biztos szólamtudás már mit sem számít, egy másik dimenzióba jutottunk, mindent felülír a kifejezés.”

2016. június 27., momus.hu Z. Tóth Antal

 “Az ötletek a vígoperai jelleget erősítették, nagyon kevés olyan ária maradt, amelyik nem kapott ironikus felhangot, nem volt idézőjelben. Ilyen Fiordiligi második felvonásbeli áriája, amelyet a zongora mellett a földre kuporodva, „eszköztelenül” énekel el Kolonits Klára. Ez esetben a szereplő mély kétségbeesése nem válik nevetségessé, hanem valóban egy az egyben értendő, így duplán kiemelődik: a rendezői gesztus és Kolonits Klára természetes és valóban magától értetődő éneklése által is. Nincsenek kétségeink, hogy akármilyen egyszerű és ostoba lány is ez a Fiordiligi, és eléggé el nem ítélhetően nincs semmiféle jövőképe, kizárólag a szerelem tölti ki az egész életét, valóban őszintén vágyott egy tiszta, jól áttekinthető, biztonságos életre szerelmese oldalán. Sajnáljuk és a rendező vigaszként ezúttal meghagyja átélhetőnek a fájdalmát. Ez az egy jelenet színházilag annyira elválik az egésztől, ráadásul megérint minket Kolonits Klára világszép hangja is, hogy képes néhány percben a történet mélyén rejlő tragikum igazán érvényesülni.

Kolonits Klára első nagy áriájából („Come scoglio”) viszont egy hatalmas jelenet lesz, amelyet egy korábbi operabeavatóban is részletesen elemeztek nekünk. A beállítás értelmezése nem változott, ez a Fiordiligi nagy elszántságával szinte terrorizálja a férfiakat, mindenáron meggyőzni őket és saját magát is rendíthetetlen hűségéről, őket, akik leginkább kávézni szerettek volna ehelyett. Ez a két ária eltérő jellege ellenére, de nem kis részben az énekes rendkívül szuggesztív hangja és előadásmódja miatt is a premier két igazi csúcspontja volt.”

 2016. június 26., mezeinezo.blog.hu, Makk Zsuzsanna