Hoffmann Meséi 2021

kritikák

“Ami szépség, költőiség maradt a produkcióban, az a zenei vonalnak, illetve az előadóknak köszönhető. A premier estéje egyértelműen Kolonits Klára diadala volt, bravúros szerepformálásával a négyes női főszerepben.

Legotthonosabban Olympia áriájában érzi magát, elegáns könnyedséggel szólaltatja meg a szólam káprázatos koloratúráit. Babaként tud bájos és mer darabos lenni, sután táncolni a gyönyörű keringődallamra – mikor mit kíván a szituáció és/vagy a rendező.

Szerencsére a második felvonás kárpótol minden, az elsőben elkövetett rendezői bűnért; Antónia líraibb, melankolikus alkata Kolonits előadói-színészi eszköztárának klasszikus operai szépségeit, tragikai erényeit engedi érvényesülni. Talán Giulietta lénye áll legtávolabb a művésznőtől, de ez inkább csak érzés, mint megfigyelt bizonyosság. A nőalakok esszenciáját Kolonits Klára egyetlen hatásos színpadi pillanatban is képes tolmácsolni: nagyon megkapó, amikor Stella művésznőként lehajol ájult szerelméhez, gyengéden keltegeti Hoffmannt, majd meggyőződve a tényekről egy másik férfi – Lindorf – karjaira bízza magát.”

2021. december 6., Opera Világ, Fülöp Károly 

videó

Ami az emberi viszonylatokat illeti, a rendezés érdemibb és erősen vitatható megoldásokat egyaránt fölkínált. Azt például értékelhettük, amint az epilógusban nyilvánvalóvá vált: Stella, a primadonna, akit Hoffmann kétely nélkül besorolt a „minden nő ugyanaz” hímgőgös képletébe, valójában egészen másmilyen, mint amilyennek a férfi tartotta. A négyes női főszerepben megdicsőülő Kolonits Klára, aki a legnagyobb ovációt aligha meglepő módon Olympia dalával aratta, e búcsú pillanatai­ban testmeleg megszólalásaival keltett feltűnést.

2021. december, Magyar Narancs, Ferenc László

Ebben az előadásban némiképp elbillen a mérleg: [Hoffmann] három szerelme jobban középpontba kerül, így Kolonits Klára jutalomjátékává válik a produkció. A három nőt, Olympiát, Antoniát, Giuliettát a három felvonásban rendszerint három énekesnő adja, hiszen egészen különböző karakterek, ráadásul valamennyire a hangfekvésük is eltér egymástól. Szinetár Miklós, aki negyven éve az Erkelben, majd később tévéjátékként is megrendezte a Hoffmann meséit, ezt a megoldást választotta. Székely Krisztát érdekes módon kettős verzió színrevitelére kérte az Operaház vezetősége. Az első variációban a kivételes tehetségű Kolonits brillírozhat, a másodikban három fiatal kap lehetőséget. Kolonits nem csak bámulatos énekesnő, hanem remek színész is. Nem okoz gondot neki hitelesen visszafiatalodni. Az sem, hogy érzelmeket megcsúfoló robotnőként vonzónak mutatkozzon, majd működésképtelenné válva elemeire essen szét. Hódít és eltaszít; ölel és jéghidegen néz. Megkerülhetetlen, de azt akarja, hogy megkerüljék. Csalfa reménység, aki újra és újra lerázza magáról a férfit, hitegeti, vérét forralja, felajzza, de mindig kisiklik a kezei közül, kétségek között hagyja.

Ezerarcú nő, akivel Hoffmann-nak nincs szerencséje, és olykor tán nem is akarja, hogy legyen. Ebben a felállásban a nő fajsúlyosabb nála, ezért tán tart tőle, másrészt azért mégiscsak vonzza az alkotás is. Lelkiismeret-furdalása van amiatt, hogy nem hozza ki magából, amit lehetne.

2021. december 28., 168, Bóta Gábor 

Az Operaház a legjobb erőit összpontosítva készült az előadásra. A produkció legnagyobb dobása, hogy ismét van magyar szopránénekesnő, aki a négyes szopránszerepet egymaga megoldja, ráadásul milyen pazarul: Kolonits Klára. Igen ám, de a megelőző énekesnő is Kolonits volt, 14 évvel ezelőtt Miskolcon, és majdnem 23 évvel ezelőtt Szolnokon is. (Az már csak hab a tortán, hogy Olympiával még régebben, negyedszázada szerepelt először színpadon, akkor Debrecenben.) Az Operaház akár korábban is előhúzhatta volna az adu ászt.

Kolonits mindent tud erről az összetett és hatalmas hangtartományt bejáró szerepről, ráadásul fölényesen győzi a szólam buktatóit, akármelyik szerepnél is tart. A kérdés csak az volt, mit tesz hozzá színészileg. Olympiája számos ponton különbözik a második szereposztásbéli kolléganőjétől. A legfontosabb különbözőség, hogy Kolonits vaskosan ironizálva mutatja be a babát. Szélsőségesen groteszk, helyenként obszcén gesztusokkal operál, gyakorlatilag semmi érdeklődést nem mutat az iránta epekedő Hoffmann felé. Aki nem veszi a lapot, ráadásul egyre jobban belehabarodik. A gesztusok netovábbja a híres Baba-ária csúcspontján, a háromvonalas Esz mellé a bugyiból előrántott rózsaszín maci. Ez az ironikus megközelítés pontosan helyre teszi Hoffmann epekedését, érzékeltetve a költő üres illúzióit.

Teljesen más eszközöket vet be Kolonits Antónia és Giulietta szerepében, de ott kevésbé tér el szólamtársnőitől. Antónia a reménykedő fiatal lány, szerelemmel csüng Hoffmanon (Miklós épp itt bukkan elő legritkábban), majd kétségbeesve próbál kimenekülni Miracle démoni szorításából. Hangja megdöbbentően átalakult erre a felvonásra, Olympiaként könnyed és szárnyaló, itt viszont telt és drámai színekkel vetíti elő a tragédiát. Giuliettája a szenvedélyes, de kizárólag a saját érdekeit szem előtt tartó kurtizánt mutatja be. Bár a szólam egy kvarttal mélyebben mozog Olympiához képest, gond nélkül, telten szól a legmélyebb fekvésben is. Stellaként az elő- és záróképben kevés gesztussal rendkívül hatásos, a feladat persze itt elsősorban színészi.

Egy beszédes nüánsz még az Antónia-kép elejéről. A 9-i előadáson a színpad elején maradt egy darabka alkatrész Olympiából, amikor Kolonits arra járva észlelte. Nem lépte át, nem rúgta félre. Felismerve a pillanat kínálta lehetőséget felvette, megnézte, majd elgondolkodva betette a csapos pultjára. Gyönyörű pillanat volt, s a rögtönzés tizedmásodperc alatt megteremtette az átmenetet a két nőalak között.

2021. december 12., momus.hu, zéta 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük