Muzsika, László Ferenc, február 2015
Meggyőző igénybejelentés és erőteljes ösztökélés – ez a két motívum felsejlik a lemez hallgatójában, s mert Kolonits Klára produkciója oly meggyőző (erről alant persze még ejtünk érdemi szót), mindezt a fellelkesült kritikus is egyetértően hangosítja ki. Kolonits Klára készen áll egy sor nagy bel canto-szerepre, helyesebben készen várja, hogy a Magyar Állami Operaház repertoárján megjelenjenek a bel canto operatörténeti korszakának máig népszerű, illetve most újra népszerű remekművei.
Merthogy kétség kívül ezen a téren mutatkozik alegnagyobb (és talán egyszersmind a legkevésbé érthető) repertoárdeficit, hiszen a nemzetközi trend ma éppúgy kedvez(hetne) a bel canto-operajátszásnak, mint a MET-közvetítéseken vagy Gruberova-fellépéseken egyaránt érzékletesen megtapasztalható hazai közönségérdeklődés.
Nos, a bel canto világában rendszerint középponti szerepet elfoglaló virtuóz, de a lírai kifejezésben is korlátlan képességekkel megáldott koloratúrszoprán most itt áll előttünk, s mi tagadás, mi egy kissé meglepődünk ezen. Mert bár szó sincs róla, hogy Kolonits Klára ne bírta volna eddig is nagyrabecsülésünket (régóta sok magyar operabarát titkos favoritja és zajosan méltatott kedvence ő), azért ez a lemez most egészen új szinten ámultatja az énekesnő művészetét. Persze korántsem minden előzmény nélkül, hiszen például a 2013-as Luisa Miller az Erkel Színházban egyértelműen jelezte már a személyiség oly imponáló gazdagodását, amely okvetlenül a szólam emberi tartalmának felragyogtatását szolgálja. Márpedig az előítéletesen sokszor még ma is hidegen bravúrosnak vélt bel canto-szólamoknak épp erre a hozzáadott testmelegre van szükségük – persze a tökéletesen uralt technika mellett.
A nyitószám a hallgató számára bizonnyal legismerősebb sláger: Rosina kavatinája („Una voce poco fa”) A sevillai borbély első felvonásából. Virtuóz, fölényesen uralt magándal, valamelyest tán asszonyosabb a megszokottnál, de minden kokett árnyalat nélkül, s itt-ott melegen átszínezve a szólamot, ami utóbb a lemez egyik legszemélyesebb ismertetőjegyének bizonyul. Így mindjárt a másodikként felhangzó Bellini-románc („Oh quante volte” – I Capuleti e i Montecchi, I. felvonás) az érzelmesség és a melankólia totalitását hallatja, anélkül azonban, hogy egy pillanatra is szépelgővé válna az előadás. Ugyanitt észbe vehető mindemellett a pregnáns szövegformálás (…), valamint a hárfának kitüntetett szerepet juttató zenekari kíséret érzékeny,a finom hatások kiváltására is képes játéka. (Általában is elismerés illeti a „Hungarian Studio Orchestra” stúdióteljesítményét, s persze a vezénylő Dinyés Dánielét, valamint a több számban is szerephez jutó Á la cART kórust, amely Philipp György művészi vezetése alatt önálló arculatú operakórusnak bizonyul.)
A 12 track leltárszerű elősorolása helyett azonban engedtessék meg néhány szót ejtenünk szubjektív kedvenceinkről! Ilyen Elvira áriája A puritánok második felvonásából („Qui la voce…Vien, diletto”(…)),Kolonits Klára olyan megejtő bájjal mutatja fel az operai létezés egyik – sokszor bután klisének bélyegzett – alappillanatát, hogy attól csak a kőszívű hallgató tagadhatja meg az emocionális reakciót. Ilyen azután Odabella jelenete („Santo di Patria…Date questo!”) Verdi Attilájából : egy meggyőzően ma már vajmi ritkán megütött hang, ahonleány-heroina hangjának érvényes megszólaltatásával;ilyen az Anna Bolena lemezről színpadra kívánkozó utolsó jelenete; s ilyen a stílus külső pereméről záró számként elhelyezett Lady-ária, a Verdi által utóbb elhagyásra ítélt „Triomfai!”. Ez a szám maga a szertelen diadalérzés, a királynővé válás igézetében elszabaduló, s persze mégis tökéletesen uralt vokális tűzijáték. Kolonits Klára trónra lép.