Milyen darabokat hallhat tőled a közönség a Mendelssohn Kamarazenekar születésnapi koncertjén?
Egy gálaműsor keretében olyan művek hangoznak majd el, amelyek a szólisták mellett a zenekarhoz is illenek, tehát kisebb együttes kíséri őket. Mivel én általában klasszikus és preklasszikus műveket énekeltem velük, Kováts Péter, a zenekar művészeti vezetőjének javaslatára két Händel-áriával készülök, az egyik a Rejoice a Messiásból, a másik pedig a kedvenc barokk áriám, a Piangero a Julius Caesarból.
Ilyen típusú zenét mostanában nem sokat hallhatott tőled a közönség.
Így van, pedig amikor a pályám indult, a koncerténeklés, és azon belül a barokk és a klasszikus repertoár szerepelt a terveim között. A Purcell Kórus alapító tagja voltam, és reneszánsz együttesben is énekeltem. Most gyakorlás közben el is fogtak a nosztalgikus érzések, eszembe jutott, amikor a Hamari Júlia által rendezett Nemzetközi Barokk Énekversenyen a döntőbe jutottam, ami akkor nagy szó volt.
Mennyire változott meg a viszonyod ezekhez a művekhez?
Érzem, hogy hiányzik a barokk az életemből, pedig nem is áll távol a bel cantótól, nagy kedvencem, Beverly Sills például egész pályáján megtartotta a barokk szerepeket is. Kleopátrát sokan megformálták a bel canto énekesnők közül. Vivaldit is imádom, sok szólókantátáját adtam elő, és mindig fantasztikusnak találtam őket.
Egy művésznek elsősorban nem a specializálódás a hasznos, hanem a széles paletta, mert akkor tudja frissen tartani magát.
A barokkra is jellemző a koloratúra, bár a korszak alkotásai kevesebb vibratót igényelnek, de ez megfelelő technikával, hangi kontrollal megoldható. Éppen ezért örültem Péter javaslatának, amelyben, azt hiszem, az is szerepet játszott, hogy ő maga is nagyon szereti ezeket a darabokat.
Említetted, hogy koncerténekesnek készültél. Most, hogy mindkét előadói forma jelen van az életedben, miben ad pluszt a koncertfellépés egy opera-előadáshoz képest?
Az opera sokkal excentrikusabb, magamutogatóbb műfaj, a koncert egészen más kisugárzást igényel. Gondoljunk csak az egyedüli magyar koncerténekesnőre, Zádori Máriára, de én
fiatalon Emma Kirkbyért és Montserrat Figuerasért is rajongtam, szeretem azt a hangszerszerű, visszafogott, nagyon tiszta éneklést, amit ők képviseltek.
Biztosan az is szerepet játszott ebben, hogy hatéves koromtól szólista voltam a Krisztina-templomban, ahol például gregorián dallamokat is énekeltünk. A koncerteknél erősebb a közösségi élmény is, legalábbis én rendszeresen ugyanazzal a csapattal dolgoztam hosszú éveken keresztül. Operaénekesként, ha nem vagy egy társulat tagja – márpedig én csak egy évig voltam az Debrecenben, a pályám kezdetén –, akkor nem adatik meg ez a közös műhelymunka és a stabilitás, amire mindig is vágytam.
A koncertleírásban az is szerepel, hogy a születésnapi gálára olyan művészeket hívtak meg, akik a Mendelssohn Kamarazenekar régi kedves partnerei. Téged milyen emlékek kötnek az együtteshez?
Nem is tudom megmondani, mióta ismerem Kováts Pétert, a kezdet kezdetén ifjúsági koncerteken is szerepeltünk együtt. Az viszont nagyon erősen megmaradt az emlékezetemben, amikor körülbelül tíz évvel ezelőtt egy közös hangversenyünk műsorán a kedvenc Haydn-szólókantátáim és barokk darabok is szerepeltek. Rossini Stabat Materét is előadtuk egy másik alkalommal, az is szép emlék maradt, nagyon szeretem a veszprémi Hangvilla hangulatát. Tavaly pedig akkor találkoztunk, amikor a Magyar Rádió Gyermekkórusával (amelynek a vezetője a sógorom, Dinyés Soma) és a Mendelssohn Kamarazenekarral közösen adtuk elő A varázsfuvolából Pamina áriáját és az öngyilkossági jelenetet, utána pedig egy Mozart-szólókantátát, a Regina coelit. Ez a darab gyerekkori vágyam volt, azóta, hogy megkaptam Emma Kirkby lemezét, amelyen szerepel.
Miért szeretsz Kováts Péterrel, illetve a zenekarral együtt dolgozni?
Péter teremtő típusú művész. Nagyon becsülöm, hogy egy olyan történelmi-kulturális csomópontban, amilyen Veszprém, létre tudott hozni egy zenekart és egy fesztivált, és nemcsak fenntartja őket, hanem egyre nagyobb érdeklődést generál irántuk. Miközben ő maga szólistaként is működik, és tanít is. Most diplomáztam sportmentáltrénerként, a sportpszichológia fontosságáról is rengeteget beszélgettünk vele.
Nagyon nyitott, rugalmas ember, ezek a tulajdonságai jellemzőek arra is, ahogyan zenél.
Szerintem ez tartja fiatalon, és ha pár évig nem találkozunk, akkor is úgy tudunk együtt muzsikálni, mintha nem is telt volna el közben idő.
Miért döntöttél úgy, hogy elvégzed ezt a képzést?
Készítettem egy videósorozatot az MMA-ösztöndíjam keretében, aminek az volt a címe, hogy Építsünk énekest. Egy nagyon kedves barátomnak köszönhetően a sorozat utolsó előtti részében dr. Lénárt Ágotával beszélgethettem, aki számos olimpiai sportoló mentális felkészítését végezte. Szinte villámcsapásként ért a felismerés, hogy a sportpszichológiát mindenkinek ismernie kellene, aki előadó-művészettel foglalkozik. Ez a tudományág nélkülözhetetlen ahhoz, hogy feltárjuk a pszichológiai tényezőket, amelyek hátráltatnak minket a jó teljesítmény elérésében és abban, hogy felhőtlenül tudjuk élvezni a pályát. Szinte nincs is olyan művész, aki az évtizedek során ne tapasztalta volna meg a motivációvesztést, a kiégést vagy a teljesítményszorongást. De például egy sérülés vagy egészségügyi probléma utáni visszatérés is párhuzamba állítható a sportpszichológia megfelelő területével. Csak az a különbség, hogy a művészetre kevés kutatás fókuszál, míg a sportban mindennek ötvenéves története van, elképesztő módszerekkel és eredményekkel. Amikor megismertem Ágotát, elkezdett mocorogni bennem, hogyan lehetne ezt a területet a magunk számára hasznosítani, mert
a sport és a zenész szakma között nagyon fontos párhuzamok vannak, hasonló agyi és fiziológiai folyamatok játszódnak le mindkét tevékenységnél.
Aztán két évvel ezelőtt felhívott Ágota, hogy a Testnevelési Egyetemen elindítja a sportmentáltréneri képzést, nem akarok-e részt venni rajta. A képzés alatt kikristályosodott bennem, hogy kedves barátnőmmel és munkatársammal, Kaya Woytynowskával egy klinikát szeretnék létrehozni zenészek számára, hogy mindazt, amit tanultam, a javukra fordíthassam – elsősorban énekesek, de hangszeres zenészek, sőt akár prózai színészek teljesítményminőségének javítására is.
A mentális jóllét kérdései egyre fontosabbá válnak az előadó-művészeti világban.
Több helyről is megkerestek tanárok, hogy tartsak nekik előadást. Ez azért fontos, mert ha egy művész a képzés során gyakran hall bizonyos lekicsinylő mondatokat, azok később hajlamosak negatív önbeszédként újra és újra előkerülni, és elbizonytalanítani, hátráltatni az illetőt. Ez persze nemcsak a tanárok, de a szülők ítélkezése esetében is így van. Hogy visszacsatoljak Kováts Péterre, ő például elmondta, kik voltak azok a neves mesterei, akik bármilyen csodás művészek is voltak, olyan pedagógiai-pszichológiai módszereket alkalmaztak, amiben többen tönkrementek, vagy életre szóló sebeket szereztek. Fontos, hogy képezni tudjuk a pedagógusokat, amellett persze, hogy a művészeknek segítünk semlegesíteni a káros hatásokat.
Nem szorongva születtünk, egy zenetanuló gyermek mindezeket a rossz üzeneteket útközben gyűjti össze.
Nem értek egyet a mondással: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”. A művészet nem feltétlenül gyötrelemből születik. Az előadónak jól kell lennie, békében önmagával, mert teljesíteni is csak akkor tud.
forrás: Fidelio