“Várhattuk és vártuk is, hogy Kolonits Klára Luciaként kisebbfajta csodát fog bemutatni, az eredmény mégis meglepő volt: a hangszépség, a technikai biztonság ezen foka még azokat is meglepte, akik Kolonits pályáját jó ideje figyelemmel kísérik. Alig hiszem, hogy az egész világon lenne ma koloratúrszoprán, aki ezt a szólamot nálánál jobban, vagy akár csak ugyanilyen szinten el tudná énekelni. Ritkán engedem meg magamnak, mert ritkán találok rá alkalmat, hogy ezt a jelzőt leírjam, de most örömmel állítom, hogy kénytelen vagyok: Kolonits Luciája hibátlanul tökéletes volt, és a legmagasabb világszínvonalat képviselte. Ami a zenei megközelítést illeti, Kolonits nem a sápadt, a Sors és bátyja gonoszságától üldözött tizennyolc éves kislányt látja és láttatja Luciában, hanem a szerelméért határozottan küzdő fiatal nőt. (Ilyen értelemben nagyon is rokon felfogású volt egy nappal korábban látott Gildájával.) Érett nőhöz érett hang párosul: Kolonits nem a Lina Pagliughi vagy Toti dal Monte-féle csicsergő Lucia követője, a hang teltségét, volumenét illetően a fénykorabeli, technikai korlátokat még nem ismerő Anna Moffóhoz, a zenei formálás tekintetében a figurát drámai KOLORATÚRKÉNT értelmező Beverly Sillshez hasonlítható. A szólam valószínűtlenül gazdagon díszített változatát énekelte, de szerencsére egyetlen percre se feledkezve el arról, hogy ezek a hangok, legyenek futamok vagy trillák, mindig a figura és a zene igazságát szolgálják.”
2015. május 6., momus.hu, ppp
“Az érdekházasságba kényszerített Lucia szerepében Kolonits Klára magával ragadó szenvedéllyel keltette életre a szerelmes lány figuráját. A nehéz koloratúra áriákat is oly könnyedén énekelte, hogy a visszafogottságáról híres helyi közönség kirobbanó tapssal ünnepelte a művészt.”
2015. április 26., Vas népe online, Kovács Ágnes, Cseh Gábor