Kolonits Klára. Többször írtam már róla. Mindig rendkívül dühös leszek, ha hallom – mert őegy olyan énekesnő, aki a világ minden színpadát megérdemelné, pedig ha hallani akarom élőben, Budapestre kell utaznom (ezek az operai élet rejtélyei, vagy inkább csúnyaságai, amikkel a több mint húsz éves pályám alatt alaposan volt alkalmam ismerkedni).
Tökéletesen uralkodik a hangján, új színekkel, variációkkal fűszerezi a produkcióját, elképesztő mesterségbeli tudással. A színészi-emberábrázolási tehetsége szintén elbűvölő. A Luciája kezdetektől fogva őrült, de ugyanakkor nagyon karakteres. Kívül marad a családi játszmákon iránt, csak kényszerből elfogadja a bátyja erőszakos kitöréseit -és csak akkor omlik össze, amikor a kezébe kerül Edgardo állítólagos csalásáról szóló hamis levél. Az esküvői jelentben nagyon is látható benne az érzelmi felindulás, az összes reakciója kemény és határozott. Az őrülési jelenete, ezúttal fuvolával, a hagyományos hangnemben (ellenben a tavalyi üvegharmonikás változathoz, amit a francia partitura szerinti magasabb fekvésben, záró magas F-fel énekelt), egy vokális remekmű. Sills-t idéző díszítései egyeseknek talán túlzottak, viszont ahogy ő adja elő – egyenesen elragadóak.
Hozzátenném, hogy Kolonits Klára nagyon közvetlen és tüneményes jelenség, aki mindig nagyon hálás a látogatásunkért.
(…)meg is állapítottam, hogy nem bírom a szoprán hangokat. Ma rájöttem, hogy nincs bajom a szoprán hangfekvéssel, csak bizonyos hangszínekkel – Kolonits Klára hangszíne öblös, bársonyos, nem bántja a fülemet, sőt. Bármeddig elhallgattam volna őt Luciaként, annyira könnyedén és harmonikusan jöttek ki belőle a hangok. A szép hangszíne mellett az előadásmódja is nagyon meggyőző, sokszor hidegrázós.
A kevésbé jó operaélményeim után nagyon meglepődtem, hogy Donizetti zenéje felkapott és vitt magával. Úsztam a zenével, mint egy könnyű kis hajón, teljesen belefeledkeztem a hangokba. Volt, hogy annyira szépnek találtam Kolonits Klára és Balczó Péter duettjét, hogy a könnyem is kicsordult. Azt hiszem ezt hívják katarzisnak.
Lucia megőrülési jelenete után olyan hosszú nyílt színi taps és bravozás volt ezen a kis délelőtti, 2/3 házas előadáson, hogy én is teljesen meghatódtam. Nem is értem, hogy miért nem ismertebb ez a művésznő a közéletben, mert ahogy apósom is mondja: ő egy csoda.
Az egyértelmű hangi virágkorba lépett Kolonits egy erőtől duzzadó, őrületében is energikus, fiatal nőt játszott.
Kolonits hangi alakításáról, annak a korábbiakhoz képest tapasztalható fejlődéséről külön kell szólnom. 2015-ben Szombathelyen énekelte utoljára ezt a változatot, a fuvolás kadenciával. Sajnos a színház a mostani produkció bemutatójára feleslegesen visszatért az eredeti változathoz, amelyet világszerte azoknak a szopránoknak találtak meg újra, akiknek nincsenek meg a hagyományosan játszott, egész hanggal leszállított változat csúcshangjai. Kolonits Klára persze győzte a magasabb verzió magasságait is, de nyilvánvaló, hogy a halálugrás veszélye nélkül most ő is nyugodtabban, plasztikusabban formált zeneileg és játékban egyaránt.
A hang tökéletesen kiegyenlített, az elmúlt évek drámaibb szerepeinek köszönhetően megtelt és kigömbölyödött a középfekvésben, puhán és erőltetés nélkül szól a mély állásokban, biztosan nyílik, szabadon és csengőn szárnyal a legmagasabb régiókban is. Örömömre szolgált, hogy elhagyott sok, korábban általam feleslegesnek érzett díszítést, pontosan annyira volt virtuóz, amennyit egyrészt a stílus és a kotta megkíván, másrészt a jó ízlés megenged. Az internetnek köszönhetően az utóbbi években a világ bármelyik részéről közvetített nagynevű Luciáktól megközelítőleg sem hallottam, egyetlen egyszer sem az övéhez fogható hangi megvalósítását a szerepnek — büszkék és boldogok lehetünk mi magyarok, hogy ez a koloratúrcsillag a mienk.
Donizetti remekének legújabb hazai diadalmenetében nyilvánvalóan nagy szerepe van annak a csodának, ahogy egy díva mindig új arcát mutatja meg a címszerepnek, mert Kolonits Klára Luciája számomra kicsit minden évben más volt, az idei szériában úgy éreztem: alakítása letisztultabbá vált. Szerettem a bemutató idején a virtuóz díszítéseket, amiket nem éreztem önkényesnek, hiszen a művésznő mindig gondosan ügyel rá, hogy minden hangot a dráma szolgálatába állítson. A mostani előadások alkalmával szolidabban volt virtuóz, de ez semmit sem vett el szerepformálása művészi értékeiből. Hangja most is csodásan szárnyalt a magasabb régiókban s ugyanolyan magabiztosan szállt alá a mélyebb tartományokba, tette mindezt rendkívüli muzikalitással, kiváló stílusismerettel, nagy profizmussal és színházi rutinnal, de ami a legfőbb, hihetetlenül érzékenyen ábrázolva a figura legapróbb lelki rezdüléseit. Alakítása árnyalatokban gazdagabbá, pszichológiailag egyre meggyőzőbbé vált az évek múlásával.
Bevallom, örültem neki, hogy Kolonits Klárával fogom megnézni. Az utóbbi években beleszerettem a hangjába: kristálytiszta, szárnyaló, a legmagasabb hangok kivételével szép telt, van dinamikája, rendkívül pontos ritmikailag is, és ráadásul színésznőként is megállja a helyét. És nem csalódtam. Rögtön az első felvonásban Lucia egy rendkívül nehéz áriával nyit, gyakorlatilag minden “bemelegítés” nélkül. Kolonits Klára hibátlanul indított, végig hiteles és magas színvonalú maradt a teljesítménye, az utolsó felvonásban pedig gyakorlatilag felrobbantotta a nézőteret.