Maria Stuarda 2022

A hiánypótló vállalkozásoknak alapértelmezetten kijáró elismerés illette meg tehát a Szegedi Nemzeti Színház bemutatóját, amely Dinyés Dániel fősége alatt és Kolonits Klára címszereplésével, ha koncertszerű formában is, de két előadás erejéig elénk állította e dalművet. Persze az ilyen sablonos, jó előre kiállítható, mondhatni biankó dicséreteknél már előzetesen is nagyobb, általánosabb és hőbb lelkesedést érdemelt ez a művészi összeszövetkezés. Olyan lelkesültséget, amelyet a hazai operarajongók tekintélyes hányada a tartósan háttérbe szorított bel canto stílusirányzat és dalszínházi univerzum egésze iránt táplál. És persze olyan reményteljes elragadtatást, amely két operai királynő és hangnagybirtokos, Kolonits és Boross Csilla eseményértékű találkozásának szólt. Mindehhez pedig szinte már felesleges is hozzátoldani a napi pikantériát, vagyis azt a vitát, amely a fővárosi és a vidéki operajátszás kapcsán folyik, többek közt a vezénylő szegedi zeneigazgató aktív részvételével.

Fentebb a szakmányban dolgozó, és sokak által máig lesajnált Donizettit emlegettük, s most illő lenne a magunk szerénynek is alig tódítható eszközeivel a Maestro ázsiójának gyarapításán munkálkodnunk. Isten bizony ezt a célt, valamint a produkció méltatását kívánja szolgálni az a megállapítás, miszerint az április 10-i előadás egyik legnagyszerűbb és valósággal felfedeztető erejű vonása maga az ismerősség és – jobb szó híján – az operaszerűség jegye volt. Az a formulát kialakító és követő gyakorlat ugyanis, amellyel Donizetti a maga operáit megalkotta, mindenkor egyértelmű és biztos műfaji közeget teremt: a menetrend szerinti cabalettákkal csakúgy, mint a női címszereplőnek kijáró bizalmas – operaénekesnői szempontból aligha különösebben hálás – szekundálásával vagy épp a kórus feladatainak szigorú funkcionalitásával. És immár az aktuális interpretáció alapvető érdeméről szólva, az is ennek az otthonosságnak, a műfaji és stílusbiztonságnak a megteremtése volt. 

Első renden ezt illő hálával Dinyés Dániel irányításának köszönhettük. Mindvégig kézben tartott, de mégis szabadon lélegző tempói, karmesteri döntései olyan természetesnek, vagyis a saját zárt univerzumán belül törvényszerűnek és logikusnak bizonyították a Donizetti-formulát, hogy arra csakis örömmel ismerhettünk rá. (Már amennyiben képesek vagyunk elfogadni a tényt, hogy az operában vagy egyáltalán – a színházban a műfajnak, illetve a műfajiságnak is van saját joga és rajongótábora.) Az ismerősségérzés megteremtése, a tájékozódási és mozgásirányok egyezményes jellege már csak azért is üdvösnek bizonyult, mivel csakis innen kiindulva válhatott érzékletessé, hogy a Donizetti-operák véges számú elemeinek eseti permutációja, tehát a Maria Stuarda: remekmű. Olyan remekmű méghozzá, amelyben nem egy, hanem mindjárt két nagyszabású operai királynő mutathatja fel, azaz teheti hangzatossá az emberi-és-női létezés tragikumát.

S itt már nem odázható tovább, hogy a produkció két főszereplőjére térjen át a méltatás. Kolonits Klára legutóbb alig néhány hete a Hunyadi László operaházi premierjén aratott zajos, mindenki másénál zajosabb kritikai és közönségsikert, s most Szegeden is győztesként indulhatott a hóhérbárd alá. Újra csak úgy tetszik, hogy a hang gazdagságában és kifejezőerejében sértetlenül vészelte át a 2020-21-es leállások, a covid időszakát. A szólam magasságai, melyek közül a tájékozott operabubusok főleg az I. felvonás fináléjának D-jét szokták skrupulózusan hallgatni, fölényes biztonsággal szólaltak meg. S ami ennél sokkal fontosabb: Kolonits ápolt, a szöveget nemcsak kezelő, de értő frázisaiban szinte érintésnyi közelségbe, egyszerre fájdalmas és gyönyörködtető közelségbe került hozzánk egy teljes sors.

2022. április 19., Revizor, László Ferenc

Kolonits Klára mára a hazai bel canto éneklés megkerülhetetlen csillaga. Szinte sosem a bravúrkoloratúra felől közelít, hanem mindig az adott figura ábrázolását tartja elsődlegesnek. Máriája már induláskor elbukott nő, sok éve börtönben. Mégis tartása van. Királynő, aki egy pillanatig nem adta fel uralkodói attitüdjét. A szólam mély líraiságát bontja ki, csipkefinomságú pianókat hallunk, amikor pedig Mária végleg elbukik, szinte boldogan búcsúzik az élettől. Ez a Mária büszkén, tartással, majdhogynem megkönnyebbülve megy a halálba. Elröppen a földi nyűgöktől.

2022. április 14., momus.hu, zéta

A címszerepet Kolonits Klára énekelte, aki alighanem napjaink legkiválóbb bel canto-énekese, még ha a hazai operajátszás sajátosságaiból fakadóan nem is mondhatjuk egyértelműen azt, hogy erre a repertoárra specializálódott. Ugyanakkor szopránjának sokoldalúsága miatt természetes, hogy a bel canto operák különleges jelentőséget nyertek művészetében, a hang telt és gazdag, minden regiszterben kiegyenlített, mégis elképesztően hajlékony, az énekesnő rendkívüli koloratúrkészségén a legvirtuózabb szólam sem fog ki. Máriája valóban királynői jelenség, amihez a hangminőség mellett természetesen a színpadi megjelenés, a kisugárzás és a lélektani rezdüléseket érzékenyen közvetítő produkció is hozzájárult.

2022. április 29., Fidelio, Kondor Kata

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.