kritikák

Szemerédy Károly és Kolonits Klára – mindketten lubickoltak a szerepükben – duója annyira jól sikerült, hogy azon gondolkodtam közben, hogy szívesen látnám párosukat duettben egyéb darabokban is. Közös jelenetükben egy érett, összeszokott párt látni, akik felelősségükből olykor fiatalkoruk emlékeibe menekülnek vissza, de amikor kell, józan racionalitással képesek a jelenbe visszatérni. Kolonits Klára tradicionálisan szép koloratúráiról és bravúrtechnikájáról is közismert, de aki megnézett/meghallgatott vele egy-két interjút, vagy látta valamelyik önálló (dal)estjét, tudja, hogy lelkileg sokkal összetettebb, kalandvágyóbb, nyitottabb zenei személyiség. Így világába tökéleten passzolt Pat Nixon szerepe. Nem hallottam még koloratúrszopránt, aki Beethoven-dalokat egyszerre villámló tekintettel és jéghegyeket megolvasztó hangadással énekelt volna, így nagyon örültem, hogy megtalálta ez a szerep. Ugyanis egyrészt a darab legszebb áriája az övé, másrészt pedig egy összetett karaktert kelt életre. Nixon is idealistaként (vagy látszólag idealistaként, ez nem derül ki) megy el a találkozóra, Nixonné viszont egyértelműen az is, méghozzá a végsőkig. Civilizált, kulturált és magas érzelmi intelligenciával rendelkező hölgy, aki minden lehetőséget megragad, hogy – persze az amerikai First Lady szerepén belül maradva – megtalálja a közös pontokat az idegen kultúrával, amelyekhez kapcsolódni tud. Így természetesen a hozzá közel álló oktatás és kultúra területére téved; kétségbeesését első nagyjelenetében tudja leplezni, a színházban azonban már nem: a fikciós előadásba beleavatkozik, erős kulturális gyökerei belőle is éppúgy előtörnek, mint a kínai Madame Maoból, mikor „A könyv”-ről énekel. Igazából Pat Nixon az a karakter, akinek jelenlétén keresztül a néző megvilágosodhat arról, hogy az opera mit is akar közvetíteni. Ahhoz, hogy egymás különbözőségét megértsük, nem a különbözőt kell elsősorban elemezni, hanem magunkban kell megkeresni azokat a biztos pontokat, amelyeken keresztül a másik másságát megérthetjük, ehhez pedig fejlett empátia és önismeret szükségeltetik. Pat Nixon beleavatkozása a sötét és naturális horrorelőadásba a belénk nevelt reflexekből adódó ösztönt jelképezi, amely még a legteljesebb nyitottságon is felülkerekedhet, ha erkölcsi rendszerünkbe nem illeszthető jelenséggel szembesülünk. A valóságban ilyen aligha történhetett meg, itt viszont remekül megjelenik, hogy micsoda felkészültség és vasfegyelem szükséges két különböző világ közeledéséhez.

2024. október 10., momus.hu, Müller Dávid