Norma 2018

„Nem csak a zenében, a rendezésben is a három főszereplőn volt a legfőbb hangsúly. Ebből a szempontból is nagyot alakított a színház vezetése, mert három nagyszerűen összepasszoló egyéniséget, hangot sikerült megnyerni a produkcióra.

Norma szerepe már egy ideje érett Kolonits Klárának, az eredmény mégis messze meghaladta a legoptimistább várakozásokat. A szerep elképesztő összetettségét magától értetődő természetességgel teljesíti. Maga Norma van ott a színpadon azzal a feszes jelenléttel, ami ma csak nagyon kevesek sajátja. Duffaut rendezése is mintha egyenesen Kolonitsra lenne szabva. Hogy a két és fél oktávnyi szólam minden erőltetés nélkül megszólal, várható volt. Hogy az alakítás elsősorban a hősnő lelki érzékenységét hangsúlyozza, szinte biztosan sejtettük. Hogy a változékony lelki állapotot a gyengéd szerelmestől a halálos gyűlöletig terjedő széles spektrumban fogja megjeleníteni, tudtuk előre. De többet kapunk, sokkal többet, a technikai tökéletességen messze túlnyúló mélységet.

Amikor Adalgisa meggyónja Normának „bűnét”, a főpapnő Kolonits alakításában mélyen átéli a szerelmes fiatal teremtés minden rezdülését, annak elbeszélése során valóságosan újjáéli saját egykori szerelmét. Megérezzük, hogy a két papnő tulajdonképpen ikerlélek, hiszen ha nem Norma az idősebb, az a történet akár fordítva is játszódhatott volna. A helyzet tisztázódása folytán (ami persze valójában kuszálódást jelent) Norma harcba fog visszaszerezni szerelmét: kétségbeesik, ravaszkodik, átkozódik, fenyeget, megalázkodik, könyörög. Közben a druida közösség felé marad, aki volt: a rendíthetetlenség szobra, a követendő, ám megközelíthetetlen példa, az isten földi megfelelője. Kolonits mindezt végtelen következetességgel jeleníti meg, nem egyszerűen elhitető erővel, hanem a közönség mélységes bevonásával. Amikor végképp összecsapnak felette a hullámok és gyermekei meggyilkolása foglalkoztatja, a nézőtér lélegzetvisszafojtva szorongja végig a jelenetet.

A darabvégi katarzis is azért tud akkorát szólni, mert mindannyian megértjük (akár a druida nép egy tagja vagyunk, akár a XXI. század egy eltévedt lakója a karzaton), hogy így tud Norma és Pollione örökre eggyé válni és egyben megtisztulni. Megértjük és irigyeljük boldogságukban a máglyára induló párt.”

2018. február 11., Café Momus, Z. Tóth Antal

„A négy főhős alakítása adottságaik és az énekesi sorsuk szempontjából telitalálat.

Kolonits Klára egyfelől pályája csúcspontján, teljes énektechnikai és lélektechnikai vértezetben, hallható nehézségek nélkül tündököl a nyaktörő címszerepben. Ugyanakkor ha mélyebben szemébe nézünk ennek a bús főpapnőnek, súlyos belső vívódásokat látunk. Kolonits érett művészi énje és nőisége pontosan egybecseng azzal az életszakasszal, amelyikben Norma van. Szerelmese már más nőre vágyik, de ő még túl fiatal ahhoz, hogy ebbe bölcsen belenyugodjon. Persze, hogy nem a nagy sláger, a „Casta diva” a csúcspont! Kolonits hangja, szerepköre és légköre együtt változik Normáéval. Ma a tercett és a Pollionéval énekelt „In mia man” kettős szól a legizgalmasabban. A hang a drámai helyzettől sötétebb tónust kap, vad színekkel telik meg, ereje megsokszorozódik – miközben megőrzi puhaságát. Egy érzelmeinek végletekig kiszolgáltatott nő metaforájává válik. Hogy mennyire komolyan gondolt mindent, azt jól mutatja, hogy ő ajánlotta maga mellé Adalgisának Balga Gabriellát. Aki félgenerációnyival ifjabb nála, sugározza is a fiatalabbságot. Mezzója varázslatos színű, könnyed, Kolonitséhoz mérhetően kiművelt, dalolásuk ihlete is egyformán mélygyökerű.

Az a leheletszerű megindultság, ahogy Balga a „Mira Norma” kezdetű duettet elindítja, fölvételen és élőben egyaránt szíven üt. S a törékeny kiszolgáltatottság, ahogy Kolonits átveszi tőle a dallamot, az operaéneklés legmagasabb fokán mutatja meg, hogy remeg egymás mellett két sebzett lélek. Ahogy titkos gyarlóságuk, papnői szerelmük összefűzi őket, ahogy a közösen vágyott férfi miatt egymás ellen fordulnak, majd nagylelkűen mindketten fölülemelkednek a szerelmi vetélkedésen – ezt csak két nemes lélek, két egymást tisztelő énekesnő tudja ilyen hitelesen ábrázolni. Az általuk képviselt énekkultúra a világon mindenütt tiszteletet ébresztene és nagy tapsot aratna.”

2018. március 27., Tiszatáj, Márok Tamás

„A Norma előadásának sikere a címszereplőn áll vagy bukik. Szerencsére azonban a debreceni Csokonai Színház új Norma bemutatója egy sokoldalú koloratúrszopránra épített produkciót hozott létre, aki nem énekel ugyan a világ legnagyobb operaházaiban, de számomra mégis a szerepe egyik legjelentősebb interpretálói közé emelkedett.

Kolonits Klárának ugyanis nemcsak az éteri koloratúrák megszólaltatása megy zökkenőmentesen, de szopránja a mélyebb regiszterekben sem veszít erejéből, a szenvedélyes mélységeket éppolyan művészi hitelességgel oldja meg mint szólamai lírai hangvételű, magasabb hangfekvésű részeit. A művésznő nem maradt adós Norma romantikusan szélsőséges érzelemvilágának árnyalt ábrázolásával: megdöbbentően hiteles a Norma-Adalgisa jelenetben az éles váltás, ahogy megértő szerelmesből érzelmeiben sértett, féltékeny asszonnyá válik.

Nagyszerűen ábrázolta az opera végén a bosszúszomjas papnő elbizonytalanodását, felébredő bűntudatát is, ami már-már az őrület szélére sodorja a hősnőt. Nincs szokásos őrülési jelenet az operában, de az őt ért érzelmi megpróbáltatások alatt összeroppanó főszereplő ez esetben is közel kerül az őrülethez, végül azonban azzal, hogy társa helyett magát áldozza fel feloldozást nyer földi bűnei alól. Ezt sem vokálisan, sem pedig színészileg nem egyszerű hitelesen ábrázolni a színpadon, de Kolonits Klára számára ez sem okoz a problémát.

A Casta diva csodálatos bensőségességgel szól, és ahogy megszokhattuk az áriák ékítményeit a művésznő ezúttal is sikeresen állítja a jellemábrázolás szolgálatába, miközben a partitúra minden részletét olyan természetességgel szólaltatja meg, amire csak a legnagyobb énekesek képesek. Érdemes volt tehát újra műsorra tűzni kis hazánkban a darabot, hiszen ismét van egy énekesnőnk, aki vokálisan is sikeresen veszi a szólam akadályait és szerepformálása is hitelesen állítja elénk a papnő figuráját.”

2018. Február 7., Melpomené, Péter Zoltán

„Kolonits Klára csillog a semleges színpadon oly természetes módon, ahogy még a leghíresebb Normákkal sem tapasztaltam; csak kívánni lehet neki hogy lehetőséget kapjon bemutatni nagyobb színpadokon a nagyszerű „à la Devia” Normáját. Csodálatos módon elsajátítja dekoratív és drámái éneklés minden szabályát, minden frázisa kiegyenlített, tiszta és koncentrált, a hangszíne gazdag, a hangja puha és telt. Akár még több díszítést lehetne kívánni az „Ah bello a me ritorna” cabalettában. Maga a hang nem hatalmas, de ragyogó és felhangdús, így a líraibb pillanatok kicsit jobban fekszenek neki mint a drámái kiáltások, de Kolonits éneklése mindenképpen kifejező, technikája királynői, a tartalék kifogyhatatlannak tűnik, a hangadása pedig egészen a fináléig érintetlenül nemes.”

2018. május, OperaLounge, Rolf Fath

„Kolonits Kláráról képtelenség bármi újat leírni. Zsebkendőnyi területből varázsol futballpályát. Gruberova mellett korunk nagy Normája (és van abban valami sorsszerű, hogy május 18-án, amikor a Primavera Fesztivál keretében Pesten énekli a szerepet, a prágai Narodni Divadloban Gruberova lesz Bellini operájának főhősnője). Debrecen tehát nekirugaszkodott a Normának. És megszületett egy legendás előadás.”

2018. Február 26., Café Momus, Heiner Lajos

„Nem véletlen az sem, hogy a premieren időnként előadás közben is taps zúgott fel egy-egy ária végén, s hangos bravózás. Három ragyogó hang szárnyalt a Csokonai Színházban: Kolonits Klára bravúrral keltette életre Normát.”

2018. Február 3., DeHír.hu, Szénási Miklós

„A főbb szerepek mindegyike komoly énekesi feladat. Különösen Norma és Adalgisa szerepe kíván nagy virtuózitást, drámai szépséget és lírai magaslatokat. Két kiváló hazai művészt nyert meg a Csokonai Színház ezen szerepekre: Kolonits Klárát és Balga Gabriellát.”

2018. Január 30., Debreceni Nap

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük