Pierrot Hongrois

Dinyés Dániel magyarPierrot-jában változott egy keveset az előadóegyüttes. Ebben a darabban két énekes osztozott a szövegen (felváltva és egyidejűleg is): Kolonits Klára és Erdős Attila. Emellett a hangszerösszeállítás is bővült egy cimbalommal, amelyet Szalai András szólaltatott meg. Parti Nagy Lajos szövege – Hartleben fordításával ellentétben – messzemenően egyéni hangú újraköltése az eredeti Giraud-verseknek; például harmadik személyként Hold Ödönné is felbukkan benne – igaz, Colombina alteregójaként. Egyszóval, mint ez az első pillanattól sejthető volt, ebben a Pierrot-portréban az irónián túlmenő, direkt humor is megjelenik, legyen az bármilyen keserű vagy rosszat sejtető is. Ha tetszik, Dinyés Dánielnek még annál is sokrétűbb szöveget kellett megzenésítenie, mint egykor Arnold Schoenbergnek. Ebben pedig csak apró segítséget jelenthetett, hogy amolyan couleur locale-ként egy cimbalmot is bevett az előadó-apparátusba.

A jó hír az, hogy míg a vetített Parti Nagy-szöveg olvasása – a szokásos nyelvi „enharmonikus modulációkkal” – önmagában is erősen lekötötte figyelmünket és intellektuális kapacitásunkat, az egész Pierrot hongroise nem borult fel, egyáltalán nem vált zenei illusztrációval kísért versbemutatóvá. Dinyés zenéje szinte mindvégig egyenlő partnere volt a versnek, bírta invencióval, szuggesztivitással, sőt a kifejezés mélységével is. Dinyés, a briliáns előadó és szellemes egyéniség, akinek igen sokan ismerjük, követni tudta a szöveg tragikus tartalmát is; ha tetszik, a (minimum) dupla fenekű szöveghez (minimum) dupla fenekű zenét komponált. Minimum, mert ráadásul versben, zenében egyaránt sok a talált anyag, a rejtett vagy nyílt idézet.

Bár a 21 költemény önmagában is meghökkentően sok irányba kalandozik el, Dinyés azáltal is el tudta kerülni a monotóniát, hogy a rövid tételekben üdítő sokféleséggel használja a rendelkezésre álló két énekhangot: szoprán szóló, bariton szóló, duett, azon belül párhuzamos mozgás vagy párbeszéd, vagy kánonszerű szerkesztés, vagy dúdolással való kíséret, vagy az egyik részről egyetlen beszólás, füttyszignál vagy éppen a hangszeresek időleges besegítése a vokális szekcióba. Ötletekben tehát nincs hiány, ám – mint már utaltam rá – Dinyés ihlete korántsem csupán az effektusok szintjén működik. Az 5. tétel (Árvaorcám) például kifejezetten szívszorító, és a Mali Emese által játszott esszenciális zongoraszólamban a néhány mély preparált hangot imponáló ökonómiával és érzékenységgel használja a szerző a drámai hatás elérésére. Hasonlóan erőteljes érzelmi töltésű tétel a 8. (Goethehold), amelynek szövege A vándor éji dalát parafrazeálja, zenéje a zizegő tremolókkal és a tétován föl-le skálázó cimbalommal viszont kísérteties és szorongató. De a zárótételt (Onemanshow) kísérő misztikus hatású háttérzene is egyre komorabbá és tragikusabbá válik, s a dal – és a ciklus – megrendítő pillanatokkal zárul. Két meghallgatás után úgy érzem, hogy Parti Nagy és Dinyés együttműködése kifejezetten jelentékeny műben öltött testet, amely nem fog egyhamar eltűnni a koncertpódiumról.

A két énekes pedig mindent megtett a darab sikeréért. Kolonits Klára hangi-zenei adottságait, sokoldalúságát nem kell bemutatni; ehhez most ellenállhatatlan humoros véna járult, és színpadi-színészi rutinjának is sok hasznát vette. Erdős Attilával pedig nagyszerűen értették egymást és reagáltak egymásra. Maga Erdős ugyancsak elemében volt: különlegesen szép baritonja és remek technikája csupán az alapja volt az olyan remekléseknek, mint az 5. tétel („Árvaorcám”) megrendítő reménytelensége vagy a 13. tétel („Chipsésvérsajt”) elementáris humora.

Mindezek után pedig már csak a hangszeresek és Vajda Gergely precíz és koncentrált zenélését, kisugárzásuk intenzitását kell újból nagy elismeréssel nyugtáznunk.

Malina János, Revizor

Az UMZE Kamaraegyüttes BMC-ből közvetített koncertjén Arnold Schönberg Pierrot Lunaire-je (Holdbéli/Holdbűvölte Pierrot) és Dinyés Dániel Parti Nagy Lajos szövegére írt Pierrot hongroise című művének ősbemutatója hangzott el. A Vajda Gergely vezényelte együttes mind a Schönberg-darabot, mind az ősbemutatót rendkívül precízen, frissen és élvezetesen adta elő, Molnár Anna és Erdős Attila kiváló Pierrot, Kolonits Klára pedig belevaló Colombina volt, a zenészek arcáról leolvasható felszabadultság még a felvételen keresztül is átragad a hallgatóra. Dinyés műve – bár nem Schönberg-hommage – Parti Nagy cifra szövegével, a cimbalommal kiegészített Pierrot-ensemble-lal és az időnként a századelő szecessziós stílusára hajazó, máskor operettes könnyedségű hangzásvilága igazi magyaros párját teremtette meg Schönberg művének. A magyar Pierrot ugyanolyan szerethető, mint száz évvel korábbi, bécsi kollégája.

Szatmári Áron, Jelenkor

Külön esszét érdemelne a téma, hogy elzártság idején miként hatnak a múzsák (vicces, de Dinyés pont e beszélgetésben fejtette ki, mennyire nem hisz a ’homlokon csókolja a múzsa’ mitoszában). Azt hiszem, általánosságban a kilátástalanság erősen gátló tényező minden művésznek, de mégis szinte bármely művészeti ágban tucatjával tudnánk sorolni rettenetes körülmények között született korszakalkotó remekműveket, így az akár inspiratív is lehet. Persze, alkotója válogatja.

Azt hiszem, inkább vetődött fel a kérdés: mi mozgatta ki a kilátástalanság-érzetből Szerzőnket? A fiatal komponista utólag maga is felismerte, hogy az alkotófolyamat legizgalmasabb része már ott eldőlt, amikor a felkérés után megkereste Parti Nagy Lajost, írná meg a szöveget. A döntés számára Parti Nagy munkássága ismeretében kézenfekvő volt, mégis elképesztő, mert az elkészült szöveg tényleg elementáris módon határozta meg Dinyés zenéjét is. Parti Nagy nem egyszerűen átdolgozta az eredeti szöveget, hanem a magyar szöveg zeneiségével játszva újrateremtette azt. Dinyés óriási megoldása pedig, hogy ezt felismerve egyszerűen rácsatlakozott erre a szöveg adta-kínálta zeneiségre.

A Pierrot-jelenség régóta benne rejlik a commedia del’ arte világában. Az itáliai és a francia kultúrában ezernyi feldolgozása ismert, de nálunk valamiért kevésbé gyökeresedett meg. A Schönberg-mű alapját Albert Giraud belga költő ötven darabból álló versciklusa jelentette (Otto Erich Hartleben németre fordításában). Huszonegy verset választott ki a komponista, háromszor hetet. Parti Nagy visszanyúlt az eredeti szöveghez, de Ő is megtartotta a Schönberg-féle keretet, a háromszor hét vers ciklikusságát. De míg az osztrák-belga-német szerzőtrió a holdbűvölte Pierrot-t csak egyes szám harmadik személyben jeleníti meg, Parti Nagy és Dinyés nemcsak magát a hőst, hanem „párját”, a viszonzatlan vágy tárgyát, nevezett Hold Ödönnét is megszólaltatja. Ez a markáns különbség sokkal élőbbé, megfoghatóbbá, kifejezetten színpadszerűvé tette az amúgy kortalan történetet.

A magyar Pierrot tehát a szövegből kiindulva teremtődött meg, de a zene karakterisztikája egészen új világot teremtett, aminek nyomai a magyar zenetörténetben csak alig-alig lelhetők fel. (Még leginkább Vajda János munkásságában.) A zenei szövet megalkotása során Dinyés néhány váltóhangszerrel kiegészítve megtartotta a schönbergi együttes felállását (fuvola-klarinét-hegedű-cselló-zongora), mindössze egy cimbalommal bővítve azt (a magyaros hangzás jegyében, gondolom én). A komponista effektjei szélsőségesek, de – Schönberggel ellentétben – mindvégig a tonalitás talaján mozognak. Hangszeresei olykor szólisztikus, máskor kifejezetten ensemble-feladatot töltenek be, e téren hat muzsikus és két énekes szinte minden lehetséges változatban megjelenik. A formai oldal is változatos, hallunk hangulatfestő szimfonikus költeményt, máshol kuplét („Repülőálom”), vagy dalt („Azéjkövérölében”). Olykor pár ütem erejéiga hangszeres együttes átalakult kórussá karmesterestül („Chipsésvérsajt”), míg az utolsóelőtti-előtti vers („Rémbolt”) prózában szólal meg, elképesztő hatással.

Az áthallások egészen szélsőségesek, a második rész például mély természeti képpel indul, a nyolcadik vers („Goethehold”) egészen szürreális hangulatot teremt, melyben egy pillanatra (öntudatlanul?) még a szomorú sorsú Franz Schubert is megjelenik, mint amolyan régvolt Pierrot.

A szöveget a bemutatón két kiváló szólista, a bariton Erdős Attila és a szoprán Kolonits Klára személyesítette meg. Közülük Erdős az ismeretlenebb, mert az énekes a pályakezdés után alig néhány évvel eddig főleg a könnyedebb oldaláról mutatkozhatott meg. Itt viszont teljesen más, új arcát nyújtja, a rá egyébként is jellemző erős színpadi jelenléttel társítva. Maga Pierrot szólalt meg elhagyatottságban, reménykedve, szűkölve, könyörögve. Erdős széles eszköztárt vonultat fel, hiszen maga a mű is ezt kívánja tőle. Az ötödik vers („Árvaorcám”) szikár drámaiságában elképesztő kontrasztot tud megjeleníteni. A zeneszerző visszafogott száraz hangszerelése ettől még hatásosabb lett. A következő számot („Laptoprémalak”) a cappella a két énekes szolgáltatja, egyszerre halljuk összefonódva a visszafojtott, sápadt szenvedélyt a könnyed, bántó, fölényes gúnnyal.

Merthogy Kolonitsot épp ellenkezőleg, a drámai oldaláról ismerjük (jobban), de aki figyelemmel követi az énekesnő szerteágazó pályáját, tudja, hogy a könnyed hangvétel és főleg a karakterizálás sem áll távol tőle. Ez utóbbival arat most. Kacér, frivol és rettentő laza, akit egy cseppet sem indít meg az iránta reménytelenül epekedő Pierrot. De olykor a filozófia is megjelenik általa egy-egy dalban („Létkérdés”). Hangi eszközei ezúttal a végtelen karakterizálást szolgálják.

Az előadás énekes és hangszeres szólistái Vajda Gergely karmesteri irányításával egészen kivételesen magasrendű előadást hoztak létre. Dinyés Dániel és Parti Nagy Lajos alkotása maga a kiút. Maga a megélénkült a szellem, a fellendülés és a megújulás. Még akkor is, ha a rezignált befejezés egyszerre válasz Pierrot reménytelen életére és a mi kis magyar járványos kiútkeresésünkre:

Csapkodjuk egymás térdeit, ebben a boldog one-man showban”

Z. Tóth Antal, momus.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük