kritikák

A királynőt öltöztetik (jelmez: Eva-Maria Weber), miközben a tanácsurak megérkeznek a halálos ítélettel. Elisabetta heves mozdulattal a levegőbe hajítja a lapokat. Itt rendkívül magabiztosan lép fel, energikusan és kissé kacéran, női vonzerejének teljes birtokában. Védtelenül enged szabad utat Devereux iránti szerelmi érzéseinek, jóllehet a vetélytárs gyanúja már ott rág benne.

És mindehhez úgy énekel, mint a bel canto királynője: Klára Kolonits, a budapesti Magyar Állami Operaház művésze az ulmi előadás hangi szenzációja. Olyan koloratúrszoprán, mintha Donizetti kegyeltje volna; szerepbeli elődeivel, Edita Gruberovával vagy Montserrat Caballéval könnyedén felveszi a versenyt, ráadásul lélegzetelállító színpadi jelenléttel bír. Annette Wolf rendező olyan színésznőt talált benne, aki az idősödő nő széttépett érzelemvilágával azonosul, a harmadik felvonásban még a lemondásra is kész, és – miként később a Marschallin A rózsalovagban – meg akarná állítani az időt. Túl késő: az ítéletet végrehajtották. Egyetlen pillanatra sem válik nevetségessé a közönség előtt. Amit megtalál, az az együttérzés – és önmaga számára a megváltó őrület.

2026. február 27., Frankfurter Allgemeine, Lotte Thuler

Ünnepelt: Klára Kolonits mint Elisabetta

Nagyszerű volt Kolonits Klára, a budapesti Magyar Állami Operaház vendégművésze. Az ő Elisabettája nem hatalomvágyó uralkodónő, nem csalódott szerető, aki fúriává válik – hanem ember. Mindenekelőtt ember. Nagyon sebezhető, kétségbeesett nő, aki tudja, hogy megöregedett, élete legszebb időszaka mögötte van, és a fiatal Roberto Devereux-t már nem tudja megtartani. „Ezer fúria” tombol a szívében – énekli. Elisabetta szinte lemeztelenítve lép színpadra: kopaszon, csontvázas abroncsszoknyában. Mélyen bele lehet látni a lelkébe.

Aztán rendbe szedi magát: paróka, ruha. A látszat fenntartása. A végén ismét lehull a hatalom álruhája: ez a királynő ugyanolyan védtelenül áll ott, mint az elején – miután vérbőszületében leszúrja riválisát, Sarát, és annak férjét, Nottingham hercegét is, akit Devereux ugyanúgy megcsalt. Klára Kolonits mindezt nemzetközileg is bizonyított dívaként énekli és játssza el: megrendítő hangon, finoman érzelmes, halk koloratúrákkal. Nagyszerű, hogy az Ulmi Színház újra és újra elsőrangú vendégművészeket tud szerződtetni.

2026. február 27., Südwest Presse, Jürgen Kanold

Elisabetta szerepét a magyar Kolonits Klárával osztották. Egyszerűen grandiózus volt! Csodálatosan tiszta szopránjával nemcsak ezt a nehéz, sok koloratúrát igénylő szólamot énekelte meg, hanem a hangjával árnyalt, formálta is: a sokféle érzelemnek karaktert adott, az alakításában is – ez tökéletes volt.

2026. február 28., Online Merker, Inge Lore Tautz

Klára Kolonits: egy rendkívüli erejű szoprán

Az ambiciózus ulmi projekt sikeres befejezését most mindenekelőtt a kiemelkedő énekesgárdának köszönheti, élén a vendégként szerződtetett magyar koloratúrszopránnal, Kolonits Klárával. Kolonits Klára Elisabetta szeszélyes viselkedését pompás bel cantóval hitelesíti. Érett, biztos, rendkívül rugalmas, nagy erejű szopránja minden színt felvonultat, ami Elisabetta állandó ingadozásához kell a rosszindulat és a sértettség, illetve az önsajnálat között.

Kolonits Meyerbeer, Bellini és a fiatal Verdi nagy drámai szerepeinek tapasztalt tolmácsolója. Ulmban emellett tehetséges Donizetti-énekesnőként is bizonyít, akinek nem kell tartania az összehasonlítást olyan legendás kolléganőkkel sem, mint Montserrat Caballé vagy Edita Gruberová.

2026. március 2., Schwäbische, Werner Müller Grimmel

A főszereplő – még ha a cím mást is sugall – a királynő. Donizetti a szerepet egyik kedvenc énekesnőjére szabta, aki több művét is ősbemutatón énekelte, és már Rossini Elisabetta, regina d’Inghilterra című operájának premierjén is fellépett. Ulmban Kolonits Klára lenyűgöző intenzitással és bravúrral formálja meg Erzsébetet. A közönség szinte lélegzetvisszafojtva figyel. Már első, pontosan véső recitativói megkérdőjelezhetetlen királyi tekintélyt sugároznak: a drámai koloratúrszoprán minden fekvésben hajlékony, sugárzóan telt és kerek, gazdag színekkel és karcsú, rugalmas magassággal. A rövid cavatinában, az „L’amor suo mi fe’ beata”-ban, amelyben a királynő a szerelem korai boldog napjaira emlékezik, a hang szinte gyermekien egyenes, tiszta és áttetsző; a második felvonás végi tercettben Robertóval és Nottinghammel, ahol Roberto sorsa megpecsételődik, az „ingrato core” szavaknál villogó magasságok és tintafekete mélységek szólalnak meg. Kolonits szopránja azonban erővel és tágassággal is rendelkezik; a hang a düh legkiélezettebb pillanataiban sem csúszik ki az éneklés vonalából. A nagy zárójelenet, a „Vivi, ingrato” a brilliáns koloratúra- és kifejezőművészet igazi bemutatójává válik — énekelt beszéd szélsőséges fekvésekben —, amely az utolsó áriáig, a „Quel sangue versato”-ig lenyűgözve tart minket, ahol újra felcsendül a kezdet tiszta, szemérmes, kristálytiszta hangja. Ez a magyar énekesnő sokkal nagyobb figyelmet érdemel. A Magyar Állami Operaházban széles repertoárt énekelt – Rozalindától Mozarton és Meyerbeer Hugenottáin át Verdiig, Gildától és Violettától Odabelláig – amelyet azóta rengeteg Donizettivel és Bellinivel egészített ki; a következő állomás Mannheimben az Abigaille lesz. Nehéz lesz felülmúlni ezt a kivételes teljesítményt.

2026. március 13., Operalounge

Kolonits Klára rendkívüli mind jelenlétével a színpadon, mind koloratúrhangjának irányításában, amely egyaránt agilis és rezonáns – tiszta és ragyogó. Képes megjeleníteni nemcsak Devereux iránti szerelmét, hanem a vele szemben állandóan jelen lévő, bizalmatlansággal átitatott viszonyulását is, ami mindezt éles jellemrajzzal tetőzi be.

2026. március 13., Orpheus, Rüdiger Heinze