Szinte napra pontosan kilenc esztendővel ezelőtt írtam Kolonits Klára első (magánkiadású) önálló lemezéről, melyben bel canto bravúráriákat adott elő – elsöprő technikai biztonsággal és lebilincselő előadói készséggel (Ilyen nincs, avagy szerelem első hallásra – Kolonits Klára bel canto reloaded). A cikk végén megkockáztattam, hogy a felvétel máris a magyar operatörténelem része. Az azóta eltelt időszak – úgy gondolom – bőségesen igazolta e minősítést. Akkor úgy véltem, ez egyszeri, megismételhetetlen pillanat volt egy magyar előadóművész életében. Most meglehet, felül kell bíráljam ez utóbbi vélekedést, mert itt van a lejátszómban Kolonits legújabb, szintén magánkiadású CD-je és nem kevésbé katartikus a találkozás. Sőt, ha lehet, még inkább…
A magyar operaművészet visszatérő problémája Erkel Ferenc.
Nemzeti operánk (és himnuszunk) komponistáját egyszerűen nem tudja hova tenni a hazai zenei közvélekedés. Egyrészt itt van ugye, a két vitathatatlanul legismertebb magyar opera, a Hunyadi László és a Bánk bán. Másrészt, e két vitathatatlanul legismertebb magyar operát mindenféle (hol jogtiszta, hol meg nem) átiratokban játsszák zenés teátrumaink. Ennek része az is, hogy a magyar zenetörténet jó másfél-két évtizede se lenyelni, se kiköpni nem tudja az ősBánkvs. Nádasdy-Rékai változat problematikáját. A regnáló pesti operai vezetés pedig ’a kutya ugat a karaván halad’ elvén egy harmadik összegányolt (ez egy udvarias megfogalmazás akar lenni) verziót ad Bánk bán gyanánt (Gondolatok a Bánk bánról a második szereposztás ürügyén).
Ennél csak egy fél fokkal jobb a helyzet a Hunyadi László esetében, de ezeket a dalműveket legalább adják valahogy. Mert még nem beszéltünk az életmű hányódó és évtizedek óta (némelyiket évszázadot jóval meghaladóan) játszatlan darabjairól. Az Erzsébetet (melynek csak egy felvonását alkotta Erkel) 1857-ben, a Bátori Máriát 1860-ban (!) adták legutóbb a Nemzeti Színházban, egyik mű sem szerepelt az Operaház égiszén belül, ahol az István király 1896-ban, a Sarolta 1901-ben, A Névtelen hősök 1916-ben, a Brankovics György 1966-ban, míg a Dózsa György 1996-ban ment utoljára. Ezek a tények Budapesten, de vidéken a helyzet még rettenetesebb. (A felsorolásban csak a szcenírozott előadásokat említettem, a koncertszerű változatokat, illetve a részleteket nem, de az Operaház javára írandó, hogy koncertszerű előadás keretében az elmúlt évtizedben egy-egy Erkel-dalmű, vagy annak a részlete olykor megszólalhatott.)
Jelen írásnak nem célja az Erkel-problematika gyökereit felkutatni, most csak azért emlegetem, mert mindezek fényében különösen nagy főhajtást érdemel, ha valaki ilyen (zene)társadalmi beágyazatlanság mentén mégis Erkel-mű kiadására vállalkozik, ráadásul úgy, hogy ez egy énekesi szólóalbum. Mert bármily hihetetlenül hangzik is, magyar énekestől önálló Erkel szólólemez még sosem jelent meg. Kolonits Klára mindig is vállaltan Erkel-énekesnő volt (akkor is, ha anyaszínháza hosszú sikeres évek után indokolatlanul elvette tőle Melinda szerepét), most ennek bizonysága e lemez.
Ahogy az ember beteszi az új CD-t, már az első számnál zavarba jön: Brankovics Györgyből Mara románca. Az 1874-ben komponált Erkel-mű részlete a komponista eleddig kevéssé ismert oldalát mutatja, a zenei újítóét. A lírai, nagyívű románcban Mara egy új érzéssel, a szerelemmel szembesül, melyet még magának sem mer bevallani. A részlet megfogalmazása és hangszerelése nemcsak az Erkel-életműben mutat előre, hanem a zeneirodalom nagy evolúciójában is: az énekszóló és a zenekari kíséret különleges összefonódása egészen Richard Straussig vezet (aki azidőtájt tán tíz éves lehetett). Már az is újszerű, hogy a zenekar nem kíséri az énekest, hanem szimfonikus keretet ad neki, így a hang a mintegy a zenekar szólistájaként jelenik meg. A sűrű hangszerelés a korábban karcsú szopránhangot igénylő Erkel-művekkel szemben itt már Wagner jugendlich-dramatisch hősnőit idézi meg. Kolonits könnyedén győzi a hatalmas legátókat, hangja fényesen ragyog az izgalmasan romantikus zenekari szövet fölött.
A CD másik hasonlóan váratlan zeneszerzői meglepetése az utolsó, úgy-ahogy befejezett Erkel-opera, az István király egy részlete, Crescimira áriája. Ebben az 1885-ben bemutatott dalműben a komponista tovább nyújtózkodik még R. Straussnál is. A szintén súlyosabb hangot igénylő énekszólót ezúttal természetfestő hangok veszik körül. A hősnő álmában megjelenő angyal jövendölését meséli el. A zenekari szövet egészen a francia impresszionistákra, jelen sorok íróját leginkább Debussy (aki ekkoriban éppen elérte a nagykorúságát) folyondárszerűen hullámzó dallamvilágára emlékezteti.
A lemezen Kolonits régóta énekelt szerepei közül Szilágyi Erzsébet második felvonásbeli áriája („Mint a tenger…”) és cabalettája („Térdhajtva kérem Őt…”) hangzik fel. Kinyitva halljuk őket, azaz a felvétel az élő előadásokon többnyire húzott részeket is tartalmazza. A lemez zárószáma pedig a méltán híres La Grange-ária, valamint az azt követő cabaletta. Az énekesnő fölényesen tobzódik ezekben a részletekben, mert a hatalmas ambitust igénylő feladatok a bel canto hazai gyöngyszemei, virtuóz énektechnikát és kifejező előadásmódot kívánnak. Közben – ez Erkel nagy érdeme – az énektechnikai bravúrok alatt végig kisejlik a gyermekeit féltő anya vissza- és visszatérő rettegése.
Ahogy várható is volt, a lemez talán érzelmileg legmélyebb jelenete az „Ölj meg engemet Bánk…” lett. Kolonits itt a póztalansággal, a tiszta, egyszerű megfogalmazással, dallamvezetéssel éri el a legnagyobb hatást. Az operajátszás egyik különös paradoxonja, hogy olykor a legegyszerűbb, a leginkább sallangmentes előadás tud a legmélyebbre hatolni, ez erre az áriára mindenképpen igaz.
Idáig egy kiemelkedően magas színvonalú összművészeti produkcióról beszéltünk. Amiért úgy gondolom, hogy e lemez megint csak része lesz a magyar operatörténetnek, az a Bánk bán Tiszaparti jelenete, azaz Melinda Őrülési jelenete. Itt egy terjedelmesebb kitekintést kell tennünk a bel canto korszakra oly jellemző kifejezési forma felé.
A leghíresebb őrülési jelenet a Lammermoori Luciában van, de a bel canto komponistái és követőik (elismertségtől függetlenül) ontották az efféle megoldásokat. Hogy csak néhányat említsünk, hasonló ’mad scene’ van az Anna Bolenában, a Linda di Chamounix-ban, a Puritánokban, vagy hogy ne csak olasz dalműveket említsek, Thomas operájában, a Hamletben is. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy ebben az időszakban minden rendes drámai operahősnő élete őrülési jelenettel ért véget. Talán az egyik legutolsó kiemelkedő alkotás ebből a szempontból Verdi Macbethje volt, de utána a megoldás nyomokban még a XX. század emblematikus darabjaiban is fel-felbukkant (lásd Elektra, Wozzeck, stb.). És hangsúlyozottan ide sorolhatjuk a Bánk bán Tiszaparti jelenetét is. Erkel a Nemzeti Színház karmestereként garmadájával mutatta be a bel canto műveket, így érthetően „megfertőződött”, pedig Katona József drámájában szó sincs Melinda tébolyáról. (És bár nem szerepel szó szerinti őrülési jelenet a Hunyadi Lászlóban, de vannak benne olyan pillanatok, amikor a szintúgy koloratúrszoprán Szilágyi Erzsébet elveszti öntudatát.)
Nem tudok róla, hogy a Bánk bán Tiszaparti jelenete valaha is ennyire húzás nélkül került volna rögzítésre. Az egész mintegy 25 perc, jónéhány bel canto felvonás messze nincs ennyi. A jelenet kiemelkedően izgalmas, mert Melinda ugyan zaklatottan, de nem feltétlenül őrült állapotban érkezik gyermekével és az őket kísérő Tiborccal a Tiszapartra. A körülmények, a viharos időjárás, a hősnő egyre inkább bezáruló gondolatai, Tiborc sürgetése, a csónak ingatag mozgása együtt okozzák, hogy egy ponton átbillen a józanság határán és végül a gyermekével beveti magát a zajló folyóba. Ha egyben végighallgatjuk a jelenetet, az előadástól persze nem függetlenül az első megállapítás az, hogy Erkel egészen zseniálisan, a bel canto példaképeit messze meghaladó módon dolgozta fel a témát azzal, hogy folyamatszerűen tudta színpadra állítani hősnője megtébolyodását.
A komponista operai feldolgozásának legnagyobb érdeme, hogy olyan önálló zenei formanyelvet tudott kialakítani, mely nem dekorációs célt, nem üres virtuozitást, hanem drámai kifejezőerőt szolgál. A jelenet kezdetén felcsendülő verbunkos akkor még hangulatfestő elemként tűnik fel, majd a viharos Tisza félelmetes hatású megjelenítésével párhuzamosan, egyre gyorsuló tempóban szólal újra meg, az őrület egyre drámaibb felpörgését és a megállíthatatlan végkifejletet ábrázolva. A jelenet végén pedig rádöbbenünk, hogy ehhez hasonló töménységű operarészlet a műfaj egészét tekintve is kevés van és hogy Erkel Ferencnek ott (lenne) a helye a legnagyobbak között, hogy cikk kezdetére visszautaljak.
Ahhoz, hogy a jelenet végét a hallgató ilyen katartikusan élhette meg, Erkelen kívül hatalmas szerepe volt a Hungarian Studio Orchestrát irányító Dinyés Dánielnek, aki szinte egy levegőre építette fel ezt a sodróan megállíthatatlan folyamatot. Dinyés karmesteri tevékenysége már a CD elejétől fogva kiemelkedik, a Brankovics-részlet romantikus ellenpontjai, az István király-ária impresszionista közegének, a Hunyadi-áriák egészen egyedi koloritjának megteremtése kellő felvezetést jelentett a Tiszaparti-jelenet hátborzongatóan döbbenetes hatásáig. Kiemelkedő szerepe volt ebben a jelenetben Sándor Csabának, aki Tiborc szerepe kifejező előadásával.
Kolonits Klára pedig egész (lassan 30 éves) pályafutását koronázta meg ezzel a lemezzel, mely ezt követően etalonként szolgálhat bárkinek, aki Erkel munkásságával szeretne behatóbban megismerkedni. Az Operaház főigazgatójának, Ókovács Szilveszternek pedig e lemez meghallgatását követően nem is maradt más lehetősége, mint egy hatalmas csokrétával letérdelni drámai koloratúr énekesnője elé, megkérdve, hogy a következő évadban hány Melindát szeretne énekelni?