Café Momus, Z. Tóth Antal, december 2014
Egy hete nem jön ki a lejátszómból Kolonits Klára új lemeze. Azóta folyamatosan próbálom leírni, amit hallok. A tevékenység kétirányú: először írok egy oldalt, majd újraolvasva, hideg fejjel kihúzok belőle egy nagy rakás szuperlatívuszt, mert ennyi azért mégiscsak túlzás, elég lesz a fele is. Utána visszakapcsolom a CD-játszót és ugyanezen lendülettel visszaírom a jelzőket, sőt még újabbakat is beletűzdelek, mert ez a legkevesebb. A felvételt elképesztőnek hallom, lenyűgözött első pillantásra, azaz hallásra (…).
A természetesen nemes hangadás, ami oly kevés szopránénekesnő sajátja, szinte önmagában meggyőz. Kolonits a CD-n jó ideig két hangulatot variál, s mindkettőt zseniálisan. Giulietta melankolikus áriájában Bellini operájából inkább a lírai színekkel operál, hatalmas legatókat énekel, könnyedén összefogva, szinte egy levegőre felépítve. Az ezt követő Linda di Chamounix-áriában a címszereplő könnyed virtuozitásával szédít el. A koloratúrák szinte maguktól peregnek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne cikázni oktávokon keresztül föl-le (…).
A puritánok Elvirája előbb megint a líráé, lenyűgöz a kiegyenlítettségével és utána gyors részben megint csak az akadálytalan bravúrtechnika. Sokáig ellenálltam, de itt most le kell írni Ágai Karola nevét. Csoda, de még messze nincs vége.(…) A lemez folytatásaként tovább bővül a paletta két Verdi-operarészlettel. Az Odabella-ária fúriaszerű drámaiságával döbbent meg, s a lehetőséggel, hogy énekesnőnk számára reális perspektívát jelenthetnek a jövőben az efféle drámai koloratúrszerepek. De erre még a végén visszatérnék, lesz rá még jobb apropó. A lemezen sorban Giselda imája következik A lombardok I. felvonásából. Szinte minden hang összekötve, végtelen hosszú pianóban, az ember- és szituációábrázolás csodás iskolapéldájaként.
A Boleyn Annából egy kisebbfajta keresztmetszetet kapunk. Kolonits ebben a négy részletben bemutat mindent, amit a bel canto éneklés címén tudni lehet. A legfontosabbnak azt vélem, hogy azzal, hogy egy énekesnő beleássa magát a műfajba, nem szűkíti le a saját mozgásterét, mint gondolnánk, hanem pont ellenkezőleg. Kolonits számára a drámai ábrázolás egyre tágul a bel canto elemek egyre szélesebb (és bátrabb) felhasználásával(…). Erre a blokkra Lucrezia Borgia darabzáró cabalettájával teszi a fel a koronát Kolonits. Nem mondok, sokat, ha azt állítom, hogy az általam ismert lemezfelvételek bármelyikével állja az összehasonlítást.
De az igazi korona még hátravan, de erről egészen az utolsó trackig sejtelmem sem volt. Verdi Macbethjének 1847-es ősverziójából két évtizeddel később maga a Maestro dobta ki a Lady Trionfai! kezdetű cabalettáját. Erősen gyanítom, nem teszi meg, ha hallja Kolonits Klára előadásában. Ez az a jelenet, amikor először önti el a Lady agyát a mindent elárasztó mámor, a boldogság, hogy uralkodó lehet. Annál a pontnál vagyunk, amikor Macbeth rászánja magát Banquo megölésére, az asszony pedig már diadalt ül, fékevesztetten tébolyult és lelkes őrjöngést csap. Azt gondolom, hogy Verdi így is tervezte, de a hősnő akkori alakítói (és az általam eddig felvételen hallott más XX. századi előadók) ezt csak mérsékelt tébollyal tudták közvetíteni, ezért a komponista úgy vélte, hogy benne lehet a hiba és lecserélte a jelenetet az érdekes-izgalmas, de teljesen más irányba mutató „La luce langue” kezdetű áriára.
Kolonits pedig bevet apait-anyait, mindent, amit a műfaj megenged. A drámai hangsúlyokkal megteremti, a felfokozott tempóval, az ékesítések elképesztő sziporkáival, a háromvonalas f’-ekkel pedig végletekig kiemeli a Lady tébolyát. Ha létezik felfedezés, akkor számomra ez az. E három és félperces jelenettel Kolonits Klára operatörténelmet írt. Nem is tudom, ki volt az utolsó magyar énekes, aki hasonló helyzetbe tudott kerülni, de talán nem is lényeges.