forrás: https://papageno.hu/blogok/szegedi-nemzeti-szinhaz/2022/07/kolonits-klara-verdi-violettaja-eletem-legfontosabb-szerepe/

A Liszt- és Kossuth-díjas operaénekesnő, Kolonits Klára játssza az operairodalom egyik legkedveltebb hősnőjét, Violetta Valéryt a Szegedi Szabadtéri Játékok történetének legelső Traviata előadásában. Interjúnkban az izgalmas szerephez fűződő, bensőséges viszonyáról mesélt a világhírű koloratúrszoprán.

– A Traviata Giuseppe Verdi egyik legismertebb és legtöbbször színpadra vitt operája, Ön sem először találkozik Violetta szerepével, sőt! Milyen emlékeket őriz róla?

– Violetta Valéry a legtöbbet játszott szerep a repertoáromon, talán ez lesz a tizenkettedik rendezés, amiben énekelni fogom, ez volt az elmúlt 20 évem legfontosabb szerepe. Sőt, azt kell mondanom, hogy az egész életemnek a legfontosabb szerepe. Azon kívül, hogy magánéletileg is nagyon fontos, mert a férjemet is akkor ismertem meg, amikor ezt a szerepet ő tanította be nekem 20 évvel ezelőtt.

– Akkor igazán különleges ez a kapocs. Más pontokon is közel érzi magához a hősnőt?

– Igen, azért is fontos nekem, mert nagyon sok kapcsolódást érzek a figurához a sorsomban. Attól függetlenül, hogy ez persze nem szó szerint értendő, hiszen sosem kellett a testemből élnem és nem is tuberkulózisban halok meg éppen, de voltam már kiszolgáltatott helyzetben, és hat évig nagyon súlyos asztmám volt, ezalatt pedig egyetlenegy olyan szituáció is akadt, amikor nagyon rövid időn múlt, hogy kórházba vigyenek és életben
maradjak. Ráadásul nagyon hasonló szimptómák is voltak, mint ami a darabban meg van
írva.

– Mindezek a tapasztalatok hogyan befolyásolják a szerepértelmezését, a megformálást?

– Hogy az ember lélektanilag kulcsot találjon a szerephez, az is egy igen fontos dolog, de a legfontosabb szerintem mégis az, hogy vokálisan. Tulajdonképpen egy kicsit szembe mennék azzal, amikor most azt szokták mondani a rendezői színházban, hogy a figurát fedje le a szereplő, az énekelnivalót pedig majd megoldja valahogy. Én ezzel szemben azt gondolom, hogy az operaéneklés kulcsa – nem tudnám egyszerűbben mondani – a vokális szerepalkotási készség. Ha valaki a szerep minden hangját ki tudja keverni a saját vokalitásából, mint egy festő, akkor tud teljes képet adni. És csak akkor érzi azt a közönség, hogy minden egyes hang, amit a zeneszerző a drámai szituáció érdekében leírt, az úgy valósul meg, hogy őket is elérje. Ebben az esetben nem azt fogja behúzott nyakkal várni a néző, hogy vajon kijön-e az énekesnek ez a magas hang vagy az a futam.

– Tehát úgy véli, inkább a hangbeli teljesítményből születik meg a színészi alakítás egy operában, semmint fordítva?

– Így van! Például amikor a Traviata elején a hódító Violettát látjuk, akkor az a lényeg, hogy hangilag is olyan hódító legyen és olyan könnyedséget sugározzon, amitől a szerep életre kel. Egyébként úgy érzem, hogy a vokális adottságaimnak ez a szerepem felel meg a legjobban.

– Verdi korában nagy port kavart a mű aktualitása, és hogy főszereplője egy félvilági hölgy, miközben a művészetek lassan piedesztálra emelték a „bukott nő” alakját. Milyennek látja Violettát, a perdita-kultusz egyik legkedveltebb hősnőjét?

– Nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy az opera mellett nagyon sokat foglalkoztam a Dumas-regénnyel, az eredeti karakterrel. Mellettük pedig azzal az életszituációval, amelyben ezt Verdi megírta, félig-meddig a saját életére vonatkoztatva. Hiszen az ő második feleségének, Giuseppina Strepponinak az életéből voltak olyan momentumok, amelyeket egy az egyben átvett. És olyannak látom ezt a három alakot – Violettát, Marguerite-et és Giuseppinát – így egybegyúrva, aki nagyon őszinte önmagához, nagyon kemény. Abban a pillanatban ismerjük meg, amikor tudja már, hogy súlyos beteg.

Csak „ráadás”, amikor vidékre költözik a szerelmével, de ezt is azért vállalja, mert tudja, hogy a napjai meg vannak számlálva. Voltak olyan pillanatok az én életemben is, amikor a végességet megérezhettem; és ha valaki a végességgel tisztában van, akkor nem lesz képmutató, nem hazudik magának és másoknak. Ez az őszinteség, ez majdnem azt mondhatom, erkölcsi tisztaság, ami egy kurtizán esetében némileg ellentmondás. Mégis azt mondom, hogy Violetta morálisan egyenesebb, tisztább, mint az összes körülötte levő szereplő, legyen az a szerelme vagy a szerelmének az édesapja. Ő tisztában van a saját sorsával, és azzal is, hogy mit szeretne ebben a limitált időben elérni.

Kolonits Klára kiforrott, érzelemdús alakítását július 29-én és 30-án láthatja majd a Szegedi Szabadtéri Játékok közönsége a Dóm téri nagyszínpadon.