Kolonits Klára Kossuth-díjas operaénekesnővel egy padon, egy napsütéses délutánon beszélgettünk. Amit nem említünk: számos szoprán főszerep, amelyekkel Klára beírta magát a műfaj hazai történetébe. Akit sokat hoztunk szóba: Dinyés Dániel zeneszerző, karmester, Klára férje.
Hol tartod a Kossuth-díjadat?
Érdekes dinamikája volt ennek. Mert nem a Suti volt az első megtisztelő díjam – a férjemmel így hívjuk (Kossuth, Kossuth-i, Suti) –, az Opera legmagasabb szakmai kitüntetését kétszer nyertem el, a díj maga egy elég méretes porcelán hattyú, fa keretben. Ezek a régi lakásban szekrényben voltak.
Valahogy úgy neveltek, hogy örülök az elismerésnek, de díjakat kirakni szégyenlős vagyok.
Aztán elköltöztünk, lakásból házba, most van egy szalonunk zongorával, kottás szekrénnyel, így végül lett helye a hattyaknak, a Halhatatlanok-kitüntetésnek, különféle érmeknek, a Liszt-díjnak, a Székely Mihály-plakettnek, és a Sutinak is. Suti ott áll, de jelenleg be van csukva. Egy időben nyitva volt, akkor néha skálázás közben elkaptam a tekintetemmel, hogy lengeti a kalapját, oda is szóltam neki: de jó, hogy tetszik, örülök!
Érzelmileg számít, hogy megkaptad, vagy szakmai rangot jelent inkább?
Hát, nézd… azt gondolom, kevesebb díjjal és több munkával teljesebbnek érezném a pályámat. Tagadhatatlan, hogy a nemzet művésze cím és az örökös tagság után ez a legnagyobb rang és viszonylag fiatalon, aktív pályaszakaszban kaptam meg, azóta sok helyen más a velem való bánásmód is.
Ami viszont sokat jelent nekem, inkább az, hogy a szoborral járó anyagi elismerésből egy kert, egy élő, lélegző organizmus lett, ami nélkülem is tovább él majd.
Nem Balira utaztam, nem autóra költöttem, hanem teremtettem. Ezen kívül egyáltalán nem érzem úgy, hogy ettől most valaki lettem. Ezt persze az a hűvös kapcsolat sem teszi lehetővé, ami köztem és az Operaház jelenlegi vezetése között mostanában van, de nem is vagyok ilyen típus. Jó, hogy van, de már történelem, én viszont a jelenben élek és a jövő érdekel.
Nőként viszont elégedett vagy – és ezt most nem bulvár témának szánom. Ritka egység van köztetek a férjeddel, és alkotópáros is vagytok.
Amit mi egymásnak adni tudunk, abból született egy harmadik dolog. Sajnos nem lehetett közös gyermekünk, nekünk a közös életünk a gyerekünk, és Dani szerzeményei. És aki akar, részesülhet ebből. Kettőnk egységének pedig az a hozadéka, hogy nem kérdőjelezem meg magamat mint nőt. És ez nagyon hasznos, főként ahogy az évek múlnak.
Látod, hogy az elégedettségnek hányféle aspektusa van?
Igen. Míg énekesnőként bármikor (le)minősítem magam, a magánéletemben, nőként eszembe se jut ilyesmi. Ehhez egyébként érdekes módon az is hozzájárul, hogy a férjem nagyon harmonikus, szerető családban nőtt fel, és ezt a harmóniát elhozta a közös életünkbe, a fantasztikus humora csak ráadás volt. Danival úgy ismerkedtünk meg, hogy egy rendezői vizsgaelőadáson kísért. A zongora egy paraván mögött volt, nem láttuk egymást. Amikor elkezdtem énekelni, az volt az érzésem, hogy valaki lendülettel felrepít, a dallam a szárnyára vesz, majd a frázis végén azt éreztem, hogy a tenyerét tartva vár rám, hogy biztonságban megérkezzek. Az elmúlt húsz év is úgy telt, hogy amíg egyikünk lendületet adott, addig a másik vigyázott rá. Dani mindemellett gátlástalanul szabad lélek és ez engem is felszabadított sok mindenben – akár még az öltözködés terén is.
És mi tartott titeket Magyarországon? Külön-külön is klasszis zenészek vagytok, együtt pedig különösen.
Kedves vagy, de ez nincs így. A fő probléma az volt, hogy én mindig azt hittem, kell egy biztos hátország itthon munka terén. Ezért nem voltam hajlandó feladni az itteni előadásaimat a külföldiekért soha. Ez baj volt a külföld szemében, hiszen nekik karrier szempontjából semmit sem jelent egy budapesti előadás. És egy mai énekesnőnél nagyon ritka, hogy nemzetközi karrier mellett itthon is fenntarthat egy hátországot.
A külföldi dolgok mindig akkor mentek, amikor valaki kifejezetten érdeklődött az olyan szellemiségű művész iránt, mint amilyen én vagyok, és ezért hajlandó volt áldozni is.
Mégis megkerülhetetlenek vagytok a hazai zenei életben.
Érdekes, én ezt sosem látom így. Mindig azt érzem, hogy a hazai medencében a szélső surranó pályán kell úsznom, bármire is predesztinálna az időeredményem…
Mi volt életed legnagyobb utazása? Akár átvitt értelemben is.
A legnagyobb próbatétel és a legérdekesebb is Rouen volt, ’21 kora nyarán. Egy Boccanegra-produkcióban vettem részt. A próbaidőszak keserves volt, iszonyatosan erős poszt-covid szindrómával küszködtem, nem működött az agyam. Vagy a zenét tudtam előhívni, vagy a szöveget. Sokszor álltam úgy ott a színpadon a próbán, mint egy kezdő, nem tudtam, hirtelen mit is kéne csinálnom. A férjem, bár ő is nagyon rosszul volt itthon, beült a kocsiba, végigvezetett Európán, és utánam jött, hogy segítsen. Állapotunk dacára a szabadnapokon gyönyörű kertekbe látogattunk el, Monet kertjét sem hagytuk ki, de mindig rosszul lettünk a nap végére. Az előadások hihetetlen erőfeszítések árán mentek le. Hazafelé egyre rosszabbul lettünk, egyforma fizikai panaszaink voltak, a kocsiban már beszélgetni sem volt erőnk. Mielőtt átléptük a német határt, vettem egy fél kiló francia áfonyát. Szemenként adtam a férjem szájába, szinte belediktáltam, azt mondtam, ez majd segíteni fog, olvastam róla, hogy superfood. Mire elhagytuk Franciaországot, mintha kidugtuk volna a fejünket a hullámok közül.
Olyan volt az egész út, mintha megmerítkeztünk volna a purgatóriumban, de a mennyországban is jártunk volna.
Lassacskán visszatért belénk az erő. Most, hogy hosszú idő után meggyógyultunk, tervezzük a következő látogatást. Illetve van bennünk egy exodus-hajlam is, sokszor fellángolunk, hogy eladunk mindent, és professzionális kertészkedésbe kezdünk – ennek az álomnak Normandia a jelképe.
Újra nyár van. Hogy nézett ki eddig az éved?
Ez most egy furcsa, dermedt időszak. Mivel az Opera mostantól egy teljes évig nem tart rám igényt, és utána is csak egy operai produkcióban, a külső feladatok hiánya felkeltette bennem az igényt, hogy új célokat keressek magamnak. Fejlesztem magam mentálisan és fizikálisan, de ki is terjesztem ezeket az energiákat: Dr. Lénárt Ágotával, a Testnevelési Egyetem tanszékvezetőjével létrehoztunk egy sportpszichológiai workshopot énekeseknek. A problémákkal való mentális és fizikai küzdelmet segíti a program. S bár nem vagyok tanár alkat, de ennek a metódusnak a kidolgozásában és intézményesítésében szívesen részt veszek, mert hiánypótló kezdeményezés. Megismertem egy légzésterapeutát, Baranyay Zsófiát, ő eddig főleg sportolókkal foglalkozott, vele is dolgozom. Ezenkívül szerepeket tanulok, olyanokat, amelyeket eddig még nem kaptam meg. Bécsben dolgozom egy nagyszerű korrepetitorral. A Margitszigeti Szabadtéri Attila-produkciójára is készülök – ez egy váratlan felkérés volt.
Nemrég adtál koncertet Óbudán.
Igen, szívesen viszek műsort a Társaskörbe. Nincs olyan, hogy kis hely, kis teljesítmény. Ott közel van a közönség, és ismét megbizonyosodtam róla: a dal hatása elképesztő. ’97 óta próbálom ezt a műfajt népszerűsíteni, de nagyon nehéz megtalálni azt a közeget, ahol működik. Azt éreztem, hogy a Társaskör az ilyen ínyenc dolgokra különösen alkalmas. És jó érzés visszamenni a helyszínre, ahol már főiskolásként is rengeteg lehetőséget kaptam. Nem beszélve arról, hogy a fél operai életemmel tudok ott találkozni, sok-sok egykori munkatárs alkotja itt a művészeti hátteret.